A magyar kormány beadta a derekát az egyik közösségi portálon indult kezdeményezésnek, és meghozta salamoni döntését: az idén csak két uszályról lőnek fel rakétákat augusztus huszadikán, a pesti hidakat ellepő görögtüzet és a Citadelláról felküldött röppentyűket elfeledhetjük. Az imígyen megspórolt pénz belefolyik majd az árvízkárosultakat megsegítő alapba.
Nagyon sokan örülnek ennek a döntésnek, mert egyrészt a népakarat diadalát látják benne, másrészt úgy vélik, a tűzijáték maga a megtestesült giccs és unalom. Vitathatatlan tény az is, hogy az árvízkárosultak valóban segítségre szorulnak, úgyhogy ez a legokosabb döntés, ami ebben az országban idestova napvilágot látott.Az ellentábor, vagyis a tűzijáték pártiak – akikhez suttyomban én is tartozom – olyan mély kussban vannak, mint a szocialisták voltak a parlamenti választások után. A tömegpszichózis ez esetben is ragyogóan működik: ki merne szembe helyezkedni egy elsöprő többségű, valóságos mozgalmat maga mögött tudó kezdeményezéssel? Ha most azt mondanám: el a kezekkel a tűzijátéktól, olyan effektust érnék el, mintha lila-fehér dresszben furakodnék be a Fradi B középbe a legnagyobb csúcsforgalom idején. Ott szépen agyonvernének, itt meg, a tűzijáték kapcsán nemzetileg destruktívnak vagy egyszerűen csak idióta baromnak kiáltanának ki.
Pedig ez a játék a tűzijátékkal a nemzeti rövidlátás legszemléletesebb példája. Itt nem arról van szó, hogy nincs meg az a pénz, amivel az árvízkárosultakat ki lehetne húzni a csávából, hanem valaki a hasára csapott és kitalálta, milyen elegáns is lenne, ha a tűzijátékra költött pénzt kivonnánk a forgalomból, és átáramoltatnánk oda, ahol jobb helye lenne. Hát nem tudom. Mindenünnen azt halljuk, hogy üres az államkassza, de ha teszem azt engem, aki fikarcnyit sem értek az ország pénzügyeihez, beengednének ebbe a kongó ürességű terembe, egész biztosan ki tudnék kaparni valamelyik padlórepedésből pár száz beszorult milliót.
De nem is a pénz itt a lényeg: ez a tűzijáték, bármennyire is giccses és avittas, a miénk. Hagyománya van, és a nemzeti nagyság egyik ismérve az, ha az ember, vagy a nép a körömszakadtáig ragaszkodik a maga hagyományaihoz. Az angoloknál például az ilyesmi hétszentség. Inkább választanák a halált, mint hogy akár csak egy ujjal is hozzányúljanak valamelyik hagyományukhoz, mert tudják, hogy az ilyesmi az illető hagyomány halálát vagy lassú elsorvadását jelenti és akkor az országnak is kampec. Ha tehát összerántjuk a tűzijátékot, és alig pár tucat röppentyűvel elintézzük, beismerjük, hogy nádszálként hajlítható nép vagyunk, akinek még arra sincs ereje, hogy a tartalékaiból megoldja egy falu árvízgondjait. Az ilyesmi nem egyszerűen csak hiba, hanem gazdasági rövidlátóság. Erre a vacak, semmire se jó tűzijátékra ugyanis még mindig tízezrével érkeznek a hazai és külföldi vendégek Budapestre, akik ezen az estén súlyos összegeket áldoznak fel a turizmusunk oltárán. Szinte biztos, hogy ez a pénzmennyiség azt a megtakarítást is túllépi, ami a ki nem lőtt rakétákból keletkezhet. De az éremnek van még egy oldala: vajon mihez nyúlunk majd, ha megint jön egy árvíz, mondjuk szeptemberben? Akkor a karácsonyi díszkivilágítást fogjuk feláldozni?
A segítőkész szándéknak szinte mindig ez a buktatója: elhamarkodottan, kapkodva döntünk, és ahelyett, hogy jót tennénk, csak fokozzuk a káoszt. Egy kis fantáziával, például sokkal ötletesebben is megoldható lett volna ez az egész. Én például azt indítványoznám, hogy legyen tűzijáték a régi módon és minőségben, de a petárdák legyenek ugyanúgy megvásárolhatók, ahogy a kezdőrúgás a fociban. Az így keletkezett összeg ráfolyhatna az árvízsegélyező alap számlájára, de büszke és felemelő érzés lenne, hogy ehhez én magam is hozzájárultam egy petárdával. Talán éppen azzal, ami augusztus huszadikán a fejem fölött pukkad széjjel.
