Stephen Hawking szerint nincs isten. Korunk legnagyobb elmekapacitású tudósa írt egy könyvet, amelyben, ha nem is ennyire sarkosan, de egyértelműen kifejti, hogy az embernek a természet felett álló hatalomba vetett hite merő fantazmagória.
Hawkinghoz képest én csak egy porszem vagyok, de muszáj kijelentenem, hogy mindenben egyetértek vele. Isten nincs, és nem is volt soha. Nem azért, mert a tudomány egyre inkább háttérbe szorította azokat a képzelgéseket, amelyek hozzá, a Mindenhatóhoz közelítették a módszeres gondolkodást, hanem mert nekünk, embereknek nincs ekkora szerencsénk. Túl szép lenne, ha a Nagyszakállú odafentről tényleg figyelné a cselekedeteinket, és amikor ezek helyrehozhatatlanul tragikus irányt vesznek, közbeavatkozna. De mert a múltban a reset gomb megnyomása mindig nagy galibákat okozott - lásd: özönvíz, kénköves eső, stb. -, inkább ne is kerüljön sor ilyesmire. Most, hogy Hawking megnyugtatott: Isten sosem fog beavatkozni a dolgainkba, mindjárt jobban érzem magam.
Mi, magyarok köztudottan szeretünk kérkedni azzal, amit bizonyítottan nekünk köszönhet a világ, és bár ezzel korántsem vagyunk egyedül, ez a tevékenység talán nekünk kerül a legnagyobb erőfeszítésünkbe. Hiába védekezünk azzal, hogy olyan kiválóságaink is voltak, mint a dinamót feltaláló Jedlik Ányos, vagy a Ford-T modellt tervező Galamb József, nem tagadhatjuk le, hogy a mieink jeleskedtek az atombomba feltalálásánál. Olyannyira, hogy – állítólag – amikor Los Alamosban összejöttek a tudósok, körülnéztek a teremben, és azt mondták: mivel úgyis magunk közt vagyunk, beszéljünk inkább magyarul (Teller Edéről, Szilárd Leóról és Wigner Jenőről van szó).
Némi meglepetésre én nem kerültem rá erre a listára. Talán mert nem írok vámpíros könyveket, vagy ha írok - bár én nem tudok róla - a kutyának sem kell. Mert valahol ez a dolog lényege: nem az számít, mit nevezünk irodalomnak, hanem hogy mi az, amit az emberek még ebben a felületes, kapkodó, túlzaklatott világban is hajlandók elolvasni. Ettől egy fokkal magasabb fejlettségi szint az, amikor fizetni is készek az olvasnivalóikért. És itt tolakszik be a képbe az irigység, mert aki életében csak egyszer is megpróbálkozott a saját könyve áruba bocsátásával, tudván tudja, hogy ez az egész egyszerre megalázó és reménytelen. 
Ez a jóember hajszálpontosan 170 tonna szenet vájt ki a normaidő alatt. Arról nem szól a fáma, hogy mindeközben vajon használt-e dinamitot vagy markológépet, de az biztos, hogy a munka megkezdése előtt egyházi áldásban is részesült. Úgy könnyű, mondhatná erre Sztahanov, ha még élne, mert az ő korában ez a fajta doppingszer nem jöhetett számításba.
A kevély és nagyravágyó emberiség mindig is hajlamos volt arra, hogy kétségbe vonja a Teremtő értelmi képességét (mi tagadás, én sem nagyon értem, miért éppen az embert tette meg uralkodó fajjá), ezért hisztérikusan örül minden olyan pitiáner fölfedezésének, amely megengedi neki, hogy bekukucskáljon a teremtés mechanizmusába. Amikor a tudósaink rájöttek, hogy az életnek ún. építőkövei vannak, csak idő kérdése volt, mikor kezdik el őket össze-vissza tologatni. Az első, ösztönös gondolat az volt, hogy mivel semmi sem tökéletes, egy kis génfelvarrással eltüntethetővé válnak a hibák, és kidomboríthatóvá a jó tulajdonságok. Csábítóan hangzott az is, hogy ezzel a módszerrel például olyan gabonaféléket lehet előállítani, amelyek fele annyi idő alatt beérnek, mint a természetes társaik, ráadásul zord életfeltételek közepette.