Stephen Hawking szerint nincs isten. Korunk legnagyobb elmekapacitású tudósa írt egy könyvet, amelyben, ha nem is ennyire sarkosan, de egyértelműen kifejti, hogy az embernek a természet felett álló hatalomba vetett hite merő fantazmagória.
Hawkinghoz képest én csak egy porszem vagyok, de muszáj kijelentenem, hogy mindenben egyetértek vele. Isten nincs, és nem is volt soha. Nem azért, mert a tudomány egyre inkább háttérbe szorította azokat a képzelgéseket, amelyek hozzá, a Mindenhatóhoz közelítették a módszeres gondolkodást, hanem mert nekünk, embereknek nincs ekkora szerencsénk. Túl szép lenne, ha a Nagyszakállú odafentről tényleg figyelné a cselekedeteinket, és amikor ezek helyrehozhatatlanul tragikus irányt vesznek, közbeavatkozna. De mert a múltban a reset gomb megnyomása mindig nagy galibákat okozott - lásd: özönvíz, kénköves eső, stb. -, inkább ne is kerüljön sor ilyesmire. Most, hogy Hawking megnyugtatott: Isten sosem fog beavatkozni a dolgainkba, mindjárt jobban érzem magam.
Aki erre a fejtegetésre azt mondja, csak egy nihillista duma, mert a tudományban hinni még nagyobb zsákutca, jó úton jár. Hawking abban ugyanis tévedett, hogy a tudományt, pontosabban a fizikai törvények megismerhetőségét tette be isten helyére, mert az, amit mi tudásnak hiszünk, legalább akkora illúzió, mint a mindent látó szem. Ha egy jelenségről azt feltételezzük, sikerült megfejtenünk a titkát, rögtön kiderül, hogy a kicsiny, megfejtett titok mögött egy sokkal nagyobb rejtőzködik. Ilyenformán tudomány sincsen. Mindaz, ami a világról megtudható, dimenzióiban, arányaiban és összetettségében messze meghaladja az emberi elme kapacitását. Amit látunk, észlelünk, az valaminek csak a legkülső héja, hogy mekkora mélységek vagy magasságok rejtőznek mögötte, arról sejtelmünk sincs.
De a végek végén és a kezdetek kezdetén valaminek mégis kell lennie, ám az nem lehet isten. Nagyon hasonlít ez a dolog ahhoz, ahogy a hangya világában megjelenik az ember. Mivel ezek a kis rovarok annyira parányiak, hogy nem érzékelhetnek bennünket, csak közvetve szerezhetnek tudomást a jelenlétünkről, például, ha agyontapossuk őket.
Van egy másik, még érdekesebb vetülete ennek a kérdésnek: a kvantumelmélet egyik híres paradoxona már rég levezette, hogy a tudat igenis befolyásolni képes bizonyos fizikai folyamatokat (Schrödinger macskája). Következésképpen az is megeshet, hogy ez az egész, hihetetlenül bonyolultnak tartott anyagi világ csak a tudat öncélú játszadozása. Körülöttünk nincs sem tér, sem idő, sem anyag, sem pedig fény. Csak ez a mérhetetlen és végtelen játék folytatódik, amely a pillanat tört része alatt megteremti a minket körülvevő világot. Márpedig, ha így van, akkor ez a tudat, vagy nevezhetjük akár teremtő erőnek is, bizonyos módon és szempontok szerint egyfajta mindenhatóság. Ha a válasz az, hogy igen, akkor nem tehetünk semmit. A kör hatalmas csattanással bezárul.
www.regenytar.hu
