Az irodalmi Nobel-díjas Herta Müllertől mindez idáig nem olvastam el egyetlen sort sem, és nagyon valószínű, hogy eztán már nem is fogok. Különösebb okom nincs rá, hogy ennyire kizárólagos legyek vele szemben, csak nem hiszek az olyan irodalomban, ami a politika farvizén keresztül kúszik be a közismertség kikötőjébe. Mint köztudott, Herta Müller Romániában született és a Securitate elől menekült Németországba, ahol elért mindent, amit egy író elérhet. Fogalmam sincs, milyen nyelvi teremtő erővel rendelkezik, és hogy a prózája miféle esztétikai értéket hordoz, de látatlanból megkockázatom: a Nobel-díjat odaítélő bizottság számára ez nem is volt szempont. Herta Müller politikai okokból kapta meg a legrangosabb és legellentmondásosabb irodalmi díjat, ám ebben sincs semmi rendkívüli, mert az utóbbi negyven–hatvan évben ez a szokás.
Mi tagadás, irigy vagyok egy kissé erre a hölgyre, pedig ami a merészséget illeti a nyomába sem léphetek. Soha nem vetemednék például arra, hogy direkt módon írjak egy politikai pártról, vagy általam elnyomónak vélt rendszerről. Ha valami gondom van, vagy volt az államhatalommal, azt mindig a kisember szemszögéből és a fikció eszköztárával próbáltam kifejezni (mint például a Meghalni Vukovárnál című regényemben is), nem csoda, hogy nem vittem vele semmire. Ahhoz, hogy valaki nekimenjen a rendszernek, nemcsak tökösnek kell lennie, hanem önpusztító módon erőszakosnak is, különben a rendszer csap egyet a farkával és az ilyen alakoknak, mint amilyen én is vagyok, egyszerűen végük. De ehhez a történethez szerencse is kell. Hiába állhatatos valaki, és hiába gyárt olyan regényeket a diktatúra ellen, mint amilyeneket például Szolzsenyicin, ha egyszer úgy alakul az élete, hogy nem figyelnek föl rá. Ez esetben közönséges összeesküvő lesz belőle, akire szintén rásuhint egyet a rendszer a farkával és kampec.
Jókora közhely, de attól még igaz, hogy az emberi társadalom a hazugságok egymásra tornyozására épül. Ha nem lennénk birtokába ennek az elemi képességnek, menten agyonvernének bennünket azok, akikben az ilyesmi túlteng. Az igazmondó juhász a mai világban kevesebb ideig élne, mint egy közepesen fejlett tiszavirág, nem beszélve arról, hogy a kollektív igazmondás abszolúte értelmetlenné tenné a politizálást, miáltal megszűnne körülöttünk biztonságot adó rend és betolakodna helyére a káosz. Egyszerűen arról van szó, hogy az igaságnak jobb a propagandája, mint a hazugságnak, pedig egy idő után a legotrombább hazugság is hasonlítani kezd az igazságra, ami azt bizonyítja, hogy genetikailag nem is állnak olyan távol egymástól.
Magyarországon sokkal jobb a helyzet. A mindenkori hatalom nagy bölcsen be sem vezette ezt a könyvtári illetéket, így az íróknak nincs miért lázadozniuk. Nálunk ez a dolog oly módon nyert megoldást, hogy az állam, csakúgy, mint isten az embernek, szabad akaratot adott az írónak, mondván, találja föl magát, ahogy tudja. Régebben a magyarföldi írók szinte dúskálhattak a különféle pénzdíjazású irodalmi pályázatokon, de ma már alig lézeng belőlük egy kettő évente. Nem csoda, hogy a pletykák szerint az UNESCO ezt is föl akarja vétetni a veszélyeztetett fajok listájára. 
Az oktatás elméleti szakértői még mindig úgy képzelik el a tanítást, mint amikor még nem volt meg az információs szupersztráda és a tudás egyenlő volt a jól informáltsággal. Az iskolai oktatás mostanában csak egy szükséges nyűg. A diák is és a tanár is arra van kárhoztatva, hogy bejárjon az iskolába, pedig ezt a dolgot online is meg lehetne oldani. Például akár el is lehetne törölni a tizenhat év feletti tankötelezettséget. Nincs semmi értelme annak, hogy azok is bejárnak az órákra bomlasztani, akik nem képesek, vagy nem akarnak tanulni. Ezekből a rebellisekből ugyan nem lesz orvos vagy egyetemi docens, de ugyanolyan vígan elkapálgathatnak valamelyik kukoricatáblában, mintha azok lennének. 
Ennek az egésznek az árnyoldala csupán minket, gyanútlan olvasókat érint: a szenzációs címek mögött olyan bagatell érdektelenségek sorakoznak, amelyekre normális felkonferálás esetében senki nem vesztegetné a kattintását. Túlnézve azon, hogy az idő igenis pénz, amelyből minden egyes fölösleges egérnyomkodással másodpercekben és forintban mérhető mennyiségeket veszítünk, az épp hogy csak megpillantott információkból azért valami mégis megmarad a fejünkben. Ha a lényeget a maga csupasz valóságában szemléljük, szinte teljesen mindegy, hogy egy adott honlapon órákat töltünk el, vagy éppen csak rásandítunk. Az ott látott dolgok ugyanis a pillanat tört része alatt képesek befészkelődni a tudatalattinkba, kiszorítva és megsemmisítve az ezeknél összehasonlíthatatlanul fontosabb tartalmakat.