Elképedve olvasom, hogy a brit írók fillérjeikért harcolnak. Az ottani megszorító intézkedések(?) keretében a kulturális tárca megvonta tőlük a kölcsönkönyvtári illetéket, ami alkalmanként 6 pennyt, azaz két forintot tett ki. Látszólag ez egy bagatell összeg, de sok kicsi Nagy-Britanniában is sokra megy. Lehet, hogy arrafelé nem ilyenek az olvasási szokások, mint minálunk, az emberek például nem veszik meg a könyvet, hanem kikölcsönzik, mert így a sok hatpennyből elég szép summa kerekedhet.
Magyarországon sokkal jobb a helyzet. A mindenkori hatalom nagy bölcsen be sem vezette ezt a könyvtári illetéket, így az íróknak nincs miért lázadozniuk. Nálunk ez a dolog oly módon nyert megoldást, hogy az állam, csakúgy, mint isten az embernek, szabad akaratot adott az írónak, mondván, találja föl magát, ahogy tudja. Régebben a magyarföldi írók szinte dúskálhattak a különféle pénzdíjazású irodalmi pályázatokon, de ma már alig lézeng belőlük egy kettő évente. Nem csoda, hogy a pletykák szerint az UNESCO ezt is föl akarja vétetni a veszélyeztetett fajok listájára. De mivel az írók is emberek, nekik is villanyáramot kell fizetniük, és ha megéheznek, a szupermarketben kénytelenek megvenni a betevőt. Végső ideje hát, hogy a magyar államvezetés rádöbbenjen, ezen a téren sincs minden rendben, és bár első ránézésre a nagy tömegeket megmozgató sportrendezvények fontosabbnak tűnhetnek, hosszú távon mégiscsak az irodalomra épül a kultúra, és bár ez nem egy nagy ügy, e nélkül az apró fűszer nélkül egyetlen civilizált állam sem létezhet. Ha a politika felfogná, hogy az irodalom nem csak néhány sújtólégnyomásos egyén öncélú szórakozása, játszi könnyedséggel rá lehetne rakni a bulvárra és a kommerszre azt a pár forint irodalomadót. A baj csupán az, hogy már a kezdetek kezdeténél megfakadtunk: mindmáig nem létezik olyan felmérés vagy definíció, amely kimondania, milyen irodalomra van szüksége a magyarnak, és mi az, amit megvet.
Ehhez egy széles körű, országátfogó körkérdésre volna szükség, amelyben mindenki elmondhatná, milyennek képzeli el azt az irodalmat, amely nemcsak szórakoztat, hanem nevel is. Talán megérné azon is elgondolkodni, hogy az ének terén szerveződött tehetségkutatók mintájára irodalmi tehetségkutatókat is szervezhetnénk, éspedig úgy, hogy a tehetséges aspiránsok csillogó körülmények között, egy szakmai zsűri előtt produkálnák magukat. Az írók ott helyben lefirkanthatnának valami elbeszélés szerű szöveget, az olvasók meg elrebeghetnék, hogy mindez miért jól.
Valamit mindenképpen tenni kéne, mert ha ez marad a trend, mint ami most van, az irodalom szépen lassan fölszárad és eltűnik, akár az útszéli pocsolya. A legaggasztóbb jel a kulturális portálokon máris nyomon követhető: miközben a filmben, a zenében és az egyéb művészetekben valósággal pezseg az élet, az irodalomról szóló híreket úgy kell összevakargatni. Lehet, hogy ebben maguk az írók is hibásak: ha eszükbe jut valami, azt olyan magabiztosan és elszántan írják meg, mintha garantált lenne hozzá a siker. Ha előtte végeznének egy közvélemény-kutatást, rögtön tisztább lenne a kép. Nem beszélve arról, hogy ha száz számra érkeznének a biztatások, hogy ezt vagy azt a regényt igenis érdemes megírni, az már önmagában fölérne egy honoráriummal. És ha a szavazáskor mindenki átutalna két forintot az maga lenne a mennyország. Talán azoknak az éhenkórász brit íróknak is ebbe az irányba kéne tapogatózniuk.
