Az egyik legtöbbet hangoztatott közhely manapság, hogy a magyar oktatásügynek komoly kihívásokkal kell megküzdenie: helyre kéne hozni azt, ami az utóbbi húsz, harminc év alatt a sorozatos kísérletezések miatt elromlott. A tananyag kész káosz, az adminisztráció az őrület határára sodorja a tanárokat, és az egészben az a legszebb, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme.
Az oktatás elméleti szakértői még mindig úgy képzelik el a tanítást, mint amikor még nem volt meg az információs szupersztráda és a tudás egyenlő volt a jól informáltsággal. Az iskolai oktatás mostanában csak egy szükséges nyűg. A diák is és a tanár is arra van kárhoztatva, hogy bejárjon az iskolába, pedig ezt a dolgot online is meg lehetne oldani. Például akár el is lehetne törölni a tizenhat év feletti tankötelezettséget. Nincs semmi értelme annak, hogy azok is bejárnak az órákra bomlasztani, akik nem képesek, vagy nem akarnak tanulni. Ezekből a rebellisekből ugyan nem lesz orvos vagy egyetemi docens, de ugyanolyan vígan elkapálgathatnak valamelyik kukoricatáblában, mintha azok lennének. Pedig ezt az egészet egy kis fantáziával könnyedén meg lehetne pezsdíteni. Hamarjában az a világjelenség jutott eszembe, hogy egyre több helyen tör kis spontán lövöldözés. Látszólag békés, jól szituált emberek egyszer csak stukkert ragadnak, és rádurrantanak mindenre, ami mozog. Ha ez a dolog így folytatódik, biztosra vehető, hogy élete végéig mindenki találkozni fog ilyen helyzettel, legalább egyszer. Amikor pedig fütyülni kezdenek a fejünk körül a lövedékek, fogalmunk sem lesz, mit kell cselekednünk. Talán ezért is célszerű lenne bevezetni az iskolákban a Lövöldözés nevű tantárgyat. Ennek során a tanulók megismernék az efféle helyzetek komplexitását, és megtanulnának reagálni rá. Ezzel párhuzamosan a Magunkon uralkodás című tantárgy is megérne heti egy órát, mert itt meg azt lehetne megtanulni, miként küzdhető le az a csábítás, hogy az ember fegyvert ragadva egyszer csak veszett pusztításba kezdjen.
Ha körbepillantunk a világban, vagy a saját portánkon, könnyen beláthatjuk, hogy az efféle, alternatív tantárgyak lehetősége szinte kimeríthetetlen. A lényeg az, hogy a magyar oktatáspolitika előtt tárva nyitva áll a lehetőségek kapuja. A kérdés csak az, ki megy ki rajta, és ki az, aki inkább befelé törekszik.
