Olvasom az egyik nagyforgalmú portálon, hogy a történelem már túllépett Trianonon, mi magyarok még nem. Még nem vagyunk túl a gyászmunkán – véli egy neves történész, valósággal felróva nekünk ezt az egyébként teljesen természetes reakciót. Kilencven év múlt el az országunkat szétszabdaló döntés óta, ami semmi, ha történelmi távlatokban gondolkodunk. Hogy más ne mondjak, volt olyan háború ezen a kontinensen, amely száz évig tartott, és volt olyan megnyirbált, rabságba kényszerített, sőt, egészen felszámolt ország, amely két-háromszáz éves sínylődés után nemcsak feltámadt hamvaiból, hanem kivirult és meg is erősödött.
Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy kilencven év egy nép történelmében nem nagy idő, de ha csodát kell tenni, ennél kevesebb is elég. Periklész például huszonvalahány évig regnált Athénben, de ez idő alatt a városban olyan létesítmények teremtődtek, mint az Akropolisz fellegvára – igaz, ehhez a mutatványhoz Periklésznek rendelkezésére állt a perzsák elleni létrejött Déloszi Szövetség teljes kincstára.Visszatérve Trianonhoz, meg ahhoz, hogy ez a kilencven év sok idő vagy kevés, no meg hogy ezt az egészet mennyire kell végleges állapotnak tekinteni, megint csak a fentebb emlegetett történelmi példák adhatnak fogódzkodót. Arra számítani, hogy az elveszett területeket majd visszacsatolhatjuk, momentán éppen olyan agyalágyult hülyeség, mint a hetvenes években a Szovjetunió szétbomlását jövendölgetni (nagyapám folyton ezt cselekedte). Az Antant Európában ma erősebb, mint valaha, fegyverrel nekimenni, pláne belülről, amikor mi is ennek az antantos izének a tagja vagyunk, még eszeveszettebb hülyeség. De jöhet még kutyára dél, a világpolitikában pedig változás. Elfogyhat például az olaj, vagy a klímaváltozás következtében olyan kényszerpályák nyílhatnak meg a világpolitikában, amelynek valamelyik surranó ágán mi, magyarok is célba érkezhetünk. Ha az olaj fogy el, a modern katonai doktrínákat egy szemvillanás alatt át kell írni, mert olyan drágává válik a légierő fenntartása, hogy jószerével csak felderítésre lehet majd használni, nem beszélve a földi, motorizált alakulatok mozgatásáról.
Azt próbálom ebből kihozni, hogy megfelelő recessziós szint mellett akár még a régi, lovas virtus is visszajöhet a divatba, amiben mi, magyarok nagyon jók vagyunk. Nem tartok például teljesen kizártnak egy a távoli jövőben lebonyolított huszáratakkot Timisoara, Bánske Bystrice, netán Subotica visszavétele céljából. Már kérdés, hogy ennek a nagyon távoli jövőben lebonyolított madmaxos visszahódító háborúnak vajmi kevés haszna lenne abban a bizonyos agyonzsigerelt, százféle válsággal szabadalt világban, ahol már nem működne sem a golablizáció, sem az internet. De a nagymagyarság víziójáról azért nem szabad lemondani, mert hát ez is része a nemzeti folklórunknak.
Ha lenne egy kávéskanálnyi eszünk, igazi turistacsalogató mutatvánnyá tudnánk ezt fejleszteni, rockfesztiválokkal, protest koncertekkel, intravernáló hangversenyekkel és a Nemzeti Vágta átkeresztelésével, hogy ne csak ilyen snassz formában fityegjen, és ne idézze a gyűlölt Nyugat(Antant) hasonló kezdeményeit. Lehetne például Nemzeti Hazavágta is, utalva arra a sok hazáját veszített honfitárunkra, aki határainkon kívül rekedtek és akikért vágtázni kell. Ezt a dolgot igazán tökélyre természetesen csak akkor fejleszthetnénk, ha az angolszász világkultúra részévé tudnánk magasztosítani. E célból az egész fesztiválsorozatnak, és magának a Nemzeti Traumának is célszerű lenne a Try anon nevet adni, hogy a balek nyugatiak is megérthessék, itt valami feszítően nagy próbálkozásról van szó, amit nemcsak az országhatáraink fölött képes áthatolni, hanem minden valóságos vagy elképzelt időkorláton. Egyéb ötleteim is lennének, de ezen a szent napon inkább megtartom őket magamnak.
