A beteges horror legújabb keletű remekműve, a The Human Centipede (Az emberi százlábú) mély felháborodást generált a mozit még mindig komolyan vevők egyre fogyatkozó táborában. Vannak, akik azt mondják, ezt a gusztustalanságot már nem lehet űberelni, mert ez már a Mariana-árok. Szép is lenne. Az újkeletű horror egyik legmarkánsabb képviselője az 1970-es születésű M. Night Shyamalan, aki a Hatodik érzékkel nem egész harminc évesen az Oscar-díj jelölésig vitte, például lazán leverhetné ezt az egész bagázst, ha megtalálná és magáévá tenné az alábbi filmötletet.
A szar című horrormozi cselekménye egy békés ohiói kisvárosban kezdődik, ahol a kormány által finanszírozott titkos atomkísérletek hatására életjeleket kezd mutatni a szerves hulladék, de különösen az emberi szar. A nyitó jelenetben egy bankár a rá váró veszedelemről mit sem sejtve bezárkózik munkahelyének klozetjébe, és békésen nagydolgozni kezd. A következő pillanatban velőtrázó ordítás tölti be az irodaházat: a sugárzástól életre kelt kula alattomos kis szörnyeteggé válva alulról szétmarcangolja a gazdáját, majd beveti magát a csatornába, hogy félelmetes tudását átadja a fajtársainak.
A szar innentől tipikusan shyamalanos fordulatot vesz: megismerkedünk egy tipikus amerikai családdal, amelynek tagjai a sok kocsiban üléstől állandó székrekedéssel küzdenek, olyannyira, hogy Bob, a családfő jelentkezik egy emésztésregulációs tanfolyamra. A szeánsz idején a szükségre vonuló csoporttársakat azonban egy láthatatlan erő vérsere tépdesi a klozetben. Innentől elszabadul a pokol és a pánik.
A helyi Szervestrágyakészítő Intézetben egy kuladarab éppen akkor lép meg az asztalról, amikor mikroszkóp alá helyezve az asszisztens rájön: egy miniatűr rémségről van szó, aki – vagy ami – gyors akár a villám. Az elszabadult kakadarab valóságos vérfürdőt rendez az intézetben, de az asszisztensnek az utolsó pillanatban mégis sikerül betelefonálni a helyi rádióba, hogy a véres gyilkosságokat a mutáns szarhurkák okozzák.
Ha eddig tipikusan shyamalanos volt a film, akkor innentől még tipikusabb lesz: az emberek pánikszerűen menekülésbe kezdenek, és valóságos hajtóvadászatot rendeznek a vécészökevények után. A nagy galibában eldugulnak a sztrádák, az emberekre pedig az idegességtől rájön a reccsenthetnék. Fogcsikorgatva, izzadva a bélcsavarodást is vállalva türtőztetik magukat, ameddig bírják, de végül csak berohannak a bokrok közé, ahonnét soha többet nem jönnek vissza. Amerika autópályáit csakhamar ádáz szarhurka hordák tartják rettegésben.
Még inkább tipikusan shyamalanos húzással mozgósítják a nemzeti gárdát, akik lángszórókkal próbálnak úrrá lenni a helyből négy métert is ugorni képes szörnyetegeken. Nekik tablettás kaját rendszeresítnek, így a székelést hosszú időre kiküszöbölhetik, de az egyszerű hétköznapi embert halálos veszély fenyegeti a saját fenekéből, hiszen az onnét kipottyanó matéria rögtön a tulajdonosa ellen fordul.
Amikor már minden veszni látszik, az ugyancsak menekülni kénytelen Bob – eddigre már a feleségét, anyósát és nagyobbik fiát is elveszítette – véletlenül rádöbben, hogy ha vécézés közben a ZZ Top együttes zenéjét hallgatja, akkor a hurka felharmonikusai összekeverednek az alharmonikusaival és megmarad szerves hulladéknak. E világra szóló fölfedezésnek köszönve mindenütt a ZZ Top számait kezdi nyomatni az elektronikus média, ami ugyanúgy porlasztja bűzös kis tócsákká a harcias barna hurkákat, miként az oxigén tette tönkre a marslakókat H.G. Wells kultikus regényében.
A film végén minden jóra fordul, de tipikusan shyamalanos módszerrel nyitva marad egy kiskapu: a legelső őskula sunyin megbújva lapul egy csatornalyuk kijáratánál, miközben körülötte száthúsz decibellel tombol a Blue Jeans Blues.
A rendező azt sugalmazza, hogy ez az egész ügy koránsincs véget, és ha vécére megyünk, fejszét, jégcsákányt vagy valamilyen egyéb önvédelmi eszközt feltétlenül vigyünk magunkkal.
