Az eszeveszett őrület csak akkor kiált fel az égig, ha egy megfejthetetlen rejtély párosul hozzá. Ilyenkor az önmagát normálisként aposztrofáló  honpolgár úgy érzi, nemcsak a bűntény durvaságával szembesítették, hanem a magyarázat nélküli titok embertelenségével, és ez számára újfent azt bizonyítja, hogy a Jóisten garanciális hibákat vétett, amikor a világot teremtette. Az, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, az ilyen, nonszensz családkiirtáshoz képest fakó érdektelenség, a kör négyszögesítésének paradoxonáról nem is beszélve. Ezekkel a megválaszolhatatlan kérdésekkel jól megvagyunk, de ha egy olyan, átlagos valaki, mint amilyenek mi vagyunk, csak úgy bekattanhat, és szétverheti azoknak a fejét, akiket a bekattanása előtt pár perccel még szeretett, akkor bőven van okunk nagyjavítást kérni a világ idegállapotára.

 

Ez a mostani, tényői eset engem Csáth Géza tragédiájára emlékeztet. Mint köztudott, a súlyosan morfinista író 1919-ben kivégezte a feleségét, aztán - egy rövid elmegyógyintézeti közjátékot követően - öngyilkosságot követett el. Különös módon, ez a borzalmas história nem befolyásolta Csáth megítélését, sőt kifejezetten nagy hatást gyakorolt az utána következő írógenerációkra. Mindez számomra még élénkebben bizonyítja azt, hogy az őrület valahol mélyen, vagy kevésbé mélyen, de mindenkiben benne lakozik (ha írókról van szó, akkor lapozik). Az egyik pillanatban még rendben vagyunk, írunk, építkezünk, meg minden, aztán jön egy rögeszme, és mint valami szemhéj alá szoruló homokszem, csikarni kezd egy érzékeny helyet. Nem is törődünk vele, mert az ilyesmi általában magától elmúlik, de ez a mostani olyan, mint az állandósuló, tompa fogfájás. Lehet, hogy a végén ebbe őrülünk bele: a csikarásból hirtelen éles villanás lesz, hasonló ahhoz, amivel a rövidzárlatos tévé kileheli a lelkét, csak itt egy végső kollapszus is lejátszódik, mert az ember baltát ragad, és lesújt vele a magatehetetlen, gyanútlan gyerekeire, aztán meg a feleségére, utána meg vagy eloszlik a szeme elöl a rövidzárlat füstje vagy nem, a végkifejlet szempontjából teljesen mindegy. Azok után, amit ebben a kiakadt állapotában elkövetett, már ő sem élhet tovább, és ez független attól, hogy ráeszmélt-e a tettei súlyosságára, vagy megmaradt őrültnek abban a dühöngő, pusztító mivoltában, amibe belekeveredett.

 

Ilyennek képzelem el a dolog lefolyását, de fogalmam sincs, miféle anyagfáradás vagy más technológiai hiba válthatja ki az ilyesmit, és ezzel a nagytiszteletű lélektan sem állhat másként. Amikor egy teljesen normálisnak látszódó ember dúvaddá változik, a pszichiáterek mindig azt mondják, nem tehetnek semmiről. Igazuk lehet, mert nehezen vitatható tény, hogy az elmebajra mind a mai napig nem létezik orvosság, de ha így van, márpedig így van, akkor talán be kéne vallani, hogy ezt a betegség megoldhatatlan feladat elé állítja az orvostudományt. Nemcsak a tisztesség kívánja ezt, hanem az oly sokat emlegetett Hippokratészi eskü is, ami ugyebár egyfajta erkölcsi hitvallás. De ha ez a kinyilatkozás megtörténne, egyrészt láncreakció indulna el a hasonló tehetetlenkedések és hazudozások körében, másfelől egy sokaknak biztos prosperitást adó szakma is kihullana a pikszisből, ami megint csak precedens értéket teremtene. A végén még az is bekövetkezne, hogy mi, titkos és kevésbé titkos őrültek ráébrednénk, egyik hamisság szüli a másikat, és hogy a felelősséget, mint valami strandlabdát, ide-oda pöckölgetik egymásnak azok, akik a sorsunk felől rendelkezhetnek. És ez már színtiszta politika, ráadásul nyakunkon a választás. Faluhelyen erre mondják azt, hogy kész őrület.