Az új találmányokra széles körűen jellemző, hogy kezdeti stádiumukban mindenfajta korlátozás nélkül használhatók. Az automobilhoz például egy rövid ideig nem kellett jogosítvány, most pedig, akinek sok pénze van, előképzettség nélkül is feliratkozhat a leendő űrturisták listájára. De ennek a fordítottja is igaz: ha egy médiaiskolát végzett újságíró képtelen olvasható cikket írni, legfeljebb szánakozást gerjeszthet önmaga iránt. Azt hihetnénk, az internet semmiből jött, és az egész világot átformáló térhódítása is ezt a korlátozások nélküli, csupán a rátermettségre és a tehetségre alapozó elvet igazolja, de ha megnézzük, mi minden terpeszkedik a világhálón, bizony megcsikordul bennünk a kétely.
A legnagyobb kommunikációs újítások egyike ez a modul, amit én is nyüstölök: ma már csak az nem blogol, aki nem akar, vagy nincs internet hozzáférése. Nincs felsőbb szintű beleszólás, mindenki ott és abban nyomul ahol, és amiben ennek szükségét látja. A magán- és közösségi blogok száma a végtelenhez közelít, és ez szinte olyan, mintha lapáttal tömnék belénk a kedvenc ételünket. Az még hagyján, hogy ettől a bőségtől hamar megcsömörlik az ember, de egy idő után az is kiderül, hogy a mennyiségnek esze ágában sincs átcsapni minőségbe. Nekem például az a gyanúm, hogy a Miklovitz tétel, vagyis hogy az emberiség intelligenciájának és létszámának szorzata állandó, itt is érvényesül.
A jól prosperáló blogokat a kommentárok tartják életben, ezért úgy tűnhet, az a jó netes jegyzet, amely alatt számolatlanul sorakoznak a látogatói megjegyzések. Nem tudom, Karinthy Frigyes, minden idők legzseniálisabb ősbloggere mit szólt volna mindehhez, mármint, ha a New York kávéházban leírt jegyzeteihez bárki fia odabiggyeszthette volna a saját anonim észrevételeit. Kötve hiszem, hogy Karinthy ennek olyan nagyon örült volna, mert az öntudatos, saját kvalitásaival tisztában lévő (újság)íróember nem egészen így képzeli el a visszacsatolást. Ha valaki meg szeretné őt dicsérni, azt bármikor, bármilyen adathordozón megteheti, de ha kekeckedni támad kedve, azt jobb, ha megtartja magának, mert az ilyesmi nemcsak dehonesztáló, hanem felér egy emberiség elleni bűnténnyel.
Olvastam valahol, hogy Karinthy akkor is sziporkázó szellemi teljesítményt nyújtott, ha csak a társaság kedvéért rostokolt a New York kávéházban. Rengeteg tréfája szállt el lazán, a cigarettafüstbe vegyült kávéillattal, mert a nagy derültség közepette senkinek sem jutott érkezése leírni őket. Karinthy internet nélkül blogolt, a kommentelők pedig ott ültek körülötte, és arcukat, nevüket felvállalva tették hozzá a maguk hozadékát ehhez az egészhez. Mindez azt bizonyítja, hogy mégsincs semmi új a nap alatt: ez a forradalmi újdonság, amit a kommunikáció terén az internet hozott, alapjaiban már a régmúltban is létezett, és bár fatengelyes módon, ám kifogástalanul működött. A gyönge, tucatblogok akkoriban például nem a New York kávéház tágas szalonjában, hanem kicsivel távolabb, a Lövölde tér környéki talponállókban, vagy még attól is kijjebb, rekedtes, borízű hangon egzisztáltak, és nagyjából annyi érdeklődőt vonzottak, mint egy mai hasonmásuk, hírportálos segítség nélkül.
De ennek az egésznek volt egy hatalmas árnyoldala is, akit Böhm Arankának hívtak és Karinthy Frigyes feleségeként egy személyben testesítette meg az összes ős kommentelőt. Nyílt titok, hogy veszettül csalta a poénjai mögé rejtezett írót, sőt, ezt az egész ősblogolást nem tartotta többre a lehető legközönségesebb pénzkereseti lehetőségnél. Olyannyira, hogy nem egyszer ott állt a ráncolt homlokkal skribáló Karinthy mögött, és nyíltan sürgette a még el sem készült blogbejegyzést. Olyasféléket mondott, hogy kérem, iparkodjon Frigyes, kinéztem magamnak egy bundát itt a Váci utcában, amit Frigyes egyfajta kommunikációs visszacsatolásnak vélt és még nagyobb pörgésre kapcsolt. Gyanítható, hogy a hátrébbhúzódók között voltak, akit ezt is megkommentelték, ami már egy magasabb fejlődési fokozat: a komment kommentje. Csak sutyiban jegyzem meg: a mai blogtechnika ilyesmire is képes.
www.regenytar.hu