A Föld nevű bolygó kultúrára fogékony népessége jelenleg egy bizonyos Charles Pellegrino húzása miatt hőbörög. Ez az ember riportkötetet írt a hirosimai atomtámadás túlélőiről, ami még nem lenne olyan nagy baj, ám kiderült, hogy ez az egész - finoman szólva - csikorog a hazugságtól. Pellegrino természetesen mosakszik, mint az állapotos kanmacska, azt mondván, hogy az egyik riportalanya átejtette, de aztán kiderült, hogy a kínálatban több fiktív megkérdezett is helyet kapott.
Tán megegyezhetünk abban, hogy ez a dolog egyszerre szánalmas és irigylésre méltó. Ha Pellegrino nem a tényfeltáró irodalom címkéje alatt próbálta volna rácsempészni könyvét a boltok eladási top listáira, hanem mondjuk, szépirodalomként, akkor a kutya sem ugatta volna meg, de mivel azt a látszatot keltette, hogy fáradságos kutatómunkával valami tényleg újszerű, informatív anyagnak jutott a nyomára, az ügyködése egész egyszerűen szélhámosság.
De mindez csak az elmélet, mert a gyakorlat egészen mást mutat: Charles Pellegrino neve rövid idő alatt, egy szökőár terjedési sebességével többször is körbeutazta a földet. Lám, még én is foglalkozok vele, pedig pár nappal ezelőtt azt sem tudtam, hogy létezik.
Mi tagadás, veszettül irigy vagyok erre a tetű alakra, és azt kívánom neki, bárcsak énnekem is lenne egy ilyen hamis Hirosima-könyvem. Szinte látom magam előtt az a töméntelen érdeklődést, ami egy ilyen zsánerű kiadványra ráirányul, és szinte hallom a folyószámlám felé igyekvő pénzek szelíd sustorgását, mert egy ilyen világbotrány anyagi szempontból fölér az irodalmi Nobel-díjjal, sőt, le is pipálhatja azt (a gazdasági válság állítólag a Nobel-alapítványt sem kímélte meg). Úgyhogy, aki írói babérokra és miegyébre vágyik, jobban teszi, ha lemond a holokauszt témákról és ír egy hamisítatlanul hamis Hirosima-könyvet.
A baj csak az, hogy ez a dolog itthon nem működik, mert itt aztán hamiskodhat az ember, ahogy akar, a jócskán megosztott közvélemény arra se veszi a fáradságot, hogy úgy egységesen szemközt köpje. A szólásszabadság minálunk éppen ebben testesül meg: lódíthatunk egymásnak jobbra és balra, fél gáznál jobban sosem leszünk képesek benyomni a pedált. Nálunk ez az ipse nemcsak, hogy nem rúgott volna labdába, de a könyvét át se vette volna a nagyker, vagy ha igen, két hét után bontatlanul visszaszolgáltatja. Ha pedig jobban belegondolunk, ez a pajkoskodás világviszonylatban sem érdemelt volna ekkora ráfigyelést, azon egyszerű oknál fogva, hogy a globális média nagyobb volumenű kérdésekben sem szokta volt felvállalnia a csont nélküli igazságot (lásd: Irak és Afganisztán). Márpedig ha így van, az egészhez képest ugyan mit számít ez a tényleg csak hangyapöcsnyi hazugság?
De azért örülnék, ha nekem is lenne egy ilyen Hirosima-könyvem, és ezt a bejegyzést Amerikában körmölné róla valaki.
