A múlt héten az a megtiszteltetés ért, hogy a Tranzitszálló című könyvem ürügyén interjút kértek tőlem egy olyan magazinba, amelynek webes szekciója is van. Bármennyire tiltakoztam, ragaszkodtak hozzá, hogy a szöveg mellé kerüljön ki egy fényképem is, de ne valami régi, ballagáskori dagerotípia, ezért gyorsan rám küldtek egy portréfotóst, aki az ügy jelentőségéhez igazodva jó alaposan körbefényképezett.
Itt most rövid kitérőt kell tennem, mert muszáj szót ejtenem a digitális fotózás világmegváltó erejéről, különben nem lenne érthető, mi a bajom ezzel a dologgal. Régóta fontolgatom egy jegyzet megírását, ami teljes egészében arról szólna, miként tágította ki és formázta át ez az új rendszerű fényképkészítési mód a világot azzal, hogy olcsóvá és könnyűvé tette az amatőr fotózást. A digitális masináknak köszönhetjük, hogy az emberek ott és akkor is kattintgatnak, amikor a régi, filmes gépeikkel ez eszükbe sem jutott. Ha látnak valami érdekeset, csak előkapják zsebükből a mobilt, ráfogják a témára, a produktumot meg fölpakolják a netre, hogy röhögjünk, vagy sopánkodjunk rajta, kedvünk szerint. E nélkül a tendencia nélkül fogalmunk se lenne, milyen hihetetlenül bizarr a minket körülvevő világ, és hogy mennyi minden van, amit eddig nem tudtunk róla. De ez az egész semmit sem érne a másik jótétemény, a web nélkül. Ez a kettő egymást egészíti ki és termékenyíti meg, úgyhogy aki fényképileg belekerül ebbe a forgatagba, felvilágosodott, modern embernek vallhatja magát.Nagyjából ez lett volna a mondanivalója a jegyzetemnek, ami eztán már nem fog elkészülni soha. Azt történt, hogy az előzetesen megbeszélt helyen találkoztam a fotóssal, aki egy digitális csúcsmasinát hozott magával. Úgy éreztem, a képeken elég jól sikerült alakítom a kissé leamortizálódott, és az ülő munkától meg is löttyedt írót, ám ehhez képest a netre fölpakolt képen úgy néztem ki, mint egy barokk puttószobor, amelyet óvodás gyerekek színeztek ki lejárt szavatosságú temperafestékkel. Túlzó és hamis volt rajta minden, de kiváltképp a rikítóra húzott színek, aminek következtében vörhenyesbarnára változott az egyébként őszes hajam színe.
Ez a förtelmes látvány szembesített azzal a keserű igazsággal, hogy digitális fotózás nemcsak szabadságot, hanem felületességet is hozott. A weblapok működtetőinek döntő többsége még csak nem is konyít a Photoshophoz, de a baj az, hogy ez a hiányosság egyáltalán nem is érdekli őket. Nem azt vártam volna, hogy eltüntessék a ráncaimat, meg hogy elektronikus úton levakarják rólam a szalonnát, csak a természetes színek és a pixelmentesség irányába lett volna némi óhajtásom. Az ilyen – a magyar politikai életből vett kifejezéssel élve – el court képek nemcsak illúziórombolók, hanem egyenesen megsemmisítőek, de lehet, hogy csak az érintettség beszél belőlem, ami ugyebár összeférhetetlenné meg elfogulttá teszi az embert. Pedig nem is akartam politizálni.
