A National Geographic legújabb számának borítóján súlyos mementóként díszeleg egy vaskos, pökhendi hetes. Az mondja durva erőszakossággal, hogy íme, hétmilliárdan vagyunk emberek, tessék szörnyülködni. Gyerekkoromban még azt tanultuk az iskolában, hogy az emberiség összlétszáma úgy négymilliárd körül mozog. Később megtudtam, hogy Krisztus korában ez a mutatószám 250-300 millió között ingadozott, és az egymilliárdos bűvös határt nagyjából a XVIII.-XIX. század fordulópontján sikerült átlépni. Azóta a fajfenntartás szempontjából kész sikertörténet vagyunk.
De vannak helyzetek, amikor a siker önmaga ellen fordul. Velünk, emberekkel kapcsolatban is végső ideje kimondani, hogy túl sokan pályázunk erre a szépséges bolygóra, éspedig közbeszerzési eljárás nélkül. Figyelemreméltó, hogy ezt már nem csak a mizantróp beállítottságú helyzetelemzők hangoztatják, hanem azok is, akik néhány évtizede még a szaporodás pártján álltak. Valójában nem is a populációnk növekedésével van a gond, hanem azzal, hogy gátlástalanok vagyunk: ez a hétmilliárd ember mind Csekonics báró színvonalán szeretne élni. Az olvastam nemrég, hogy ha Kínában vécépapírt használna a nép, már nem volna erdő a földön. Ehhez képest újabban arról szólnak a hírek, hogy ebben a gigászi országban robbanásszerűn növekszik az eladott gépkocsik száma. Egy jármű előállításának és üzemeltetésnek környezetromboló hatása pedig össze sem vethető egy rolni vécépapíréval.Gyakorló újságíró koromban, valamilyen tematikus szám apropójából interjút kellett készítenem egy csillagásszal. Megkérdeztem, szerinte van-e reális esélye annak, hogy egy meteor becsapódása napjainkban tömegkatasztrófát idézzen elő. A szakember egyebek között azt mondta, nem az a baj, hogy a meteorok lezuhannak a földre, hanem, hogy bárhová esnek, mindig megsértik, megrongálják, esetleg tönkreteszik valakinek a tulajdonát. Hogy megértsük, miről van szó: ha egy meteor lepottyan valahová a sivatagba, akkor is egy bizonyos állam, esetleg önkormányzat, de az is lehet, hogy egy magánember birtokára zuhan, következésképpen nincs olyan rejtett zuga a földgolyónak, ami ne lenne valakié.
Talán ebben a minden korábbinál elfajultabb helyzetben megengedhetek magamnak annyi gazemberséget, hogy kimondjam: az emberiség fennmaradása érdekében az alapvető civilizációs készségek közül ki kéne gyomlálni a szaporodáshoz fűződő, alanyi jogosultságot. Halvány elképzelésem sincs, miként lehetne ezt a gyakorlatban is megvalósítani, de kétségtelen, hogy az utódnemzést ugyanúgy szakvizsgához, esetleg iskolai végzettséghez kellene kötni, ahogy a munkavállalást. Érdekes és elgondolkodtató ellentmondás ugyebár, hogy bizonyos pozíciók és munkakörök betöltése eleve lehetetlen érettségi bizonyítvány nélkül, pedig ezek a munkák dilettáns kézzel végezve is sokkal kevesebb kockázattal járnak, mint a felelősségtudat nélkül lebonyolított szaporodás. Az ötlet abszurd, de talán érdemes lenne világszervezeti szinten is eltöprengni ezen az eshetőségen, mert az egyszerű tiltás, ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem vezet semmilyen eredményre (Kínában rendelet tiltja a sokgyermekességet, mégsem csökken a népszaporulat).
Valamit sürgősen tenni kell, mert ha a jelenlegi népességnövekedési ütem változatlan marad, néhányszor tíz év múlva már a levegőt is el fogjuk szipkázni egymás elől. Az e helyütt oly sokszor idézett nagyapám a maga radikálisan durva szókimondásával azt hajtogatta, a háborúk olyan jótékony hatással vannak az emberiségre, mint amilyen jó a véradás vagy a köpölyözés az élő szervezetnek. Ez a fejtegetés a maga idejében számomra több volt, mint hajmeresztő, de az igazságtartalmát nem mertem kétsége vonni. Pedig egy kis utánjárással kideríthettem volna, hogy a háborúkból felocsúdó, megtizedelt emberiség, mintha valami présgép nyomása alól szabadult volna, mindig erős expanzióba és szaporodásba kezdett. A második nagy világégést követő évtizedekben például robbanásszerű fejlődésnek indult a technika és a tudomány, fölöttébb kedvező körülményeket teremtve a széles körű, világátfogó létszámnövekedéshez.
A nagy ellentmondás ebben az egészben csupán az, hogy sosem a fejlettebb régiókban nagy a népszaporulat, hanem ott, ahol jószerével nincs mit enni. És itt, ezen a ponton a kör lényegében be is zárul: Afrika, Ázsia a minden képzeletet felülmúló népszaporulatával az emberi civilizáció végpusztulását vetíti elő. Ezt a pesszimista gondolatot még tovább is görgethető, például azzal, hogy ha például igaz a Gaia-elmélet, és a Föld egy összefüggő, élő szervezet, akkor mi csak egy gyorsan lefutó, vírusszerű fertőzés vagyunk rajta. Megeshet, hogy már most is orvosért kiáltozik.
