Fura kalandom volt nemrég a Magyar Írószövetséggel. A napokban volt esedékes a szervezet tisztújító értekezlete, amelynek előzményeként engem is felvettek a választmányi tagok jelölő listájára. Nem vagyok túl lelkes közszereplő, de ha már elvállaltam a jelölést, kutya kötelességem volt megjelenni a kongresszuson.
.jpg)
Az első reakcióm a dühödt önmarcangolás volt. Az jutott eszembe, hogy már megint bántó módon felületes voltam, és nem olvastam el a meghívón minden apró betűs részt, mert ott biztosan feltüntették a kilátásba helyezett retorziót. Rögtön előkaptam a papírt, és az utolsó betűjéig áttanulmányoztam. A tagdíjhátralékos ügymenetnek nyomát sem láttam rajta.
Egyszerre éreztem magamat becsapva, megszégyenítve és lépre csalva. Teljesen helyénvalónak tartom azt, hogy a tagdíjfizetés elszabotálását szankcionálni kell, de talán az is megért volna egy bővített mondatot a meghívón, hogy aki nem fizet, az nem is szavazhat. Ez esetben degeszre tömött bukszával materializálódom a közgyűlésen, nem pedig rongyos három ezer forinttal, aminek egyébként az a magyarázata, hogy ilyen csekély pénzzel az ember még akkor sem bonyolódhat bele bőszebb kocsmázásba, ha nagyon akarna. Vagy tán attól félt az írószövetség vezérkara, hogy az írásbeli figyelmeztetés hatására a tagság jelentős hányada távol marad az értekezletről? Ha ez a torokszorongató érzés áll a dolog hátterében, akkor jaj a magyar irodalomnak. Nagyon remélem, hogy nem ez áll a jelenség hátterében, hanem csak valami hétköznapi, emberi mulasztás, ami csupán oldalágon tart rokonságot a bűn méltóságával.
Az már teljes egészében az én magánügyem, hogy ezzel a megkülönböztető eljárással bekerültem a megbélyegzettek és a mindenki által utált bélpoklosok táborába, így nem maradt más lehetőségem, mint a gyors és diszkrét távozás. A magyar irodalom mentségére legyen mondva, hogy én voltam az egyetlen, aki olajra lépett. Azt a néhány órát, amit jogcím nélkül jelenlévőként az ülésteremben eltöltöttem, jelképes áldozati bárányként felajánlom a magyar irodalom oltárára.