Mihelyst beléptem a rendezvénynek otthont adó gimnázium aulájába, szembesítettek azzal a gyomorba markoló ténnyel, hogy több évre visszatekintő tagdíjtartozást tudhatok magaménak. Ez nem lepett meg túlságosan, mert máskor is előfordult már velem, hogy lemaradtam egy-két évvel, de a szövetségben ebből sosem csináltak kardinális kérdést. Most viszont az ügyintéző hölgy tudatta velem, hogy a hiányzó összeget in situ legyek szíves befizetni. Mivel alig háromezer forint szomorkodott a pénztárcámban, nem fogadtam szót. Ehelyett hamisítatlan angol hidegvérrel besomfordáltam a díszterembe, leültem a sok tucat irodalmár közé, és halált megvető unalommal hallgattam a négy óra hosszán át sorjázódó beszámolókat és felszólalásokat. De aztán – és ez volt, ami igazán kiborított – fölemelkedett valaki a pódiumról és kijelentette, a soron következő szavazáson csak azok vehetnek részt, akik megkapták a tagsági díjuk kiegyenlítését igazoló bilétát.

 

Az első reakcióm a dühödt önmarcangolás volt. Az jutott eszembe, hogy már megint bántó módon felületes voltam, és nem olvastam el a meghívón minden apró betűs részt, mert ott biztosan feltüntették a kilátásba helyezett retorziót. Rögtön előkaptam a papírt, és az utolsó betűjéig áttanulmányoztam. A tagdíjhátralékos ügymenetnek nyomát sem láttam rajta.

 

Egyszerre éreztem magamat becsapva, megszégyenítve és lépre csalva. Teljesen helyénvalónak tartom azt, hogy a tagdíjfizetés elszabotálását szankcionálni kell, de talán az is megért volna egy bővített mondatot a meghívón, hogy aki nem fizet, az nem is szavazhat. Ez esetben degeszre tömött bukszával materializálódom a közgyűlésen, nem pedig rongyos három ezer forinttal, aminek egyébként az a magyarázata, hogy ilyen csekély pénzzel az ember még akkor sem bonyolódhat bele bőszebb kocsmázásba, ha nagyon akarna. Vagy tán attól félt az írószövetség vezérkara, hogy az írásbeli figyelmeztetés hatására a tagság jelentős hányada távol marad az értekezletről? Ha ez a torokszorongató érzés áll a dolog hátterében, akkor jaj a magyar irodalomnak. Nagyon remélem, hogy nem ez áll a jelenség hátterében, hanem csak valami hétköznapi, emberi mulasztás, ami csupán oldalágon tart rokonságot a bűn méltóságával.

 

Az már teljes egészében az én magánügyem, hogy ezzel a megkülönböztető eljárással bekerültem a megbélyegzettek és a mindenki által utált bélpoklosok táborába, így nem maradt más lehetőségem, mint a gyors és diszkrét távozás. A magyar irodalom mentségére legyen mondva, hogy én voltam az egyetlen, aki olajra lépett. Azt a néhány órát, amit jogcím nélkül jelenlévőként az ülésteremben eltöltöttem, jelképes áldozati bárányként felajánlom a magyar irodalom oltárára.