A Forbes magazin közzétette a legjobban kereső írók listáját. Az első helyet James Patterson amerikai regényíró szerezte meg évi 70 millió dollár bevétellel (csak e-könyvekből több mint egymilliót adott el ). Az Alkonyat vámpírsorozat írója, Stephenie Meyer lett a második, 40 millióval, Stephen King pedig a harmadik, ugyancsak tekintélyt parancsoló 34 millióval. A nálunk is közkedvelt Danielle Steel negyedik helye szintén figyelmet érdemel, merthogy 32 milliós bevételt takar.
Némi meglepetésre én nem kerültem rá erre a listára. Talán mert nem írok vámpíros könyveket, vagy ha írok - bár én nem tudok róla - a kutyának sem kell. Mert valahol ez a dolog lényege: nem az számít, mit nevezünk irodalomnak, hanem hogy mi az, amit az emberek még ebben a felületes, kapkodó, túlzaklatott világban is hajlandók elolvasni. Ettől egy fokkal magasabb fejlettségi szint az, amikor fizetni is készek az olvasnivalóikért. És itt tolakszik be a képbe az irigység, mert aki életében csak egyszer is megpróbálkozott a saját könyve áruba bocsátásával, tudván tudja, hogy ez az egész egyszerre megalázó és reménytelen. Ami engem illet, teljesen immunis vagyok a szerzőiknek busás bevételt hozó vámpíros és romantikus történetekre, de tudom, hogy az igénytelen ponyva is egyfajta teljesítmény. Semmi köze az irodalomhoz, de kíváncsiságot gerjeszt. Az úgynevezett szépírók – nem téveszthetők össze a szép írókkal – körében az a tévhit járja, hogy ilyen marhaságokra ők is képesek lennének, ha nem derogálna nekik erre a szintre lealacsonyodni. Ez részint nem igaz, részint szemenszedett hazugság. A ponyvaíráshoz speciális adottságok kellenek, mert való igaz, hogy ebben a műfajban a nyelv és a szöveg harmadlagos, de kiválóan kell bánni azokkal a pedálokkal, amelyek az olvasók érdeklődését szabályozzák. A könnyed, szórakoztató irodalom alapja az a látszat, hogy a történet, amit olvasunk, izgalmas. Ha nem ösztönszerűen olvasnánk, hanem a műelemző szemével, azonnal kibukna belőle a hamisság, és félredobnánk a könyvet, de mivel körülöttünk szinte minden álságos és hamis, ezekkel a rövid lejáratú történetekkel sincs semmi bajunk.
Nem venné ki magát túl jól, ha most Savonarolaként nekiesnék a ponyvának, és ott korbácsolnám, ahol érem, mert mint fentebb bevallottam, csupán csak irigy vagyok ezekre a sztárírókra, pontosabban a bankbetétjükre. Pár éve, amikor képtelen voltam munkát találni, végső kétségbeesésemben írásból próbáltam megélni. Egy hónap alatt, rettentő keményen dolgozva, írtam két elbeszélést, és három novellát. Mindegyiket sikerült elhelyeznem valamelyik magyar folyóiratnál, és türelmesen kivártam azt a fél évet, mire a közlés terén rájuk került a sor. Újabb két hónap huzavona után elkészíthettem a rovancsot: a több mint kilencven kéziratoldalt kitevő, megjelentetett írásaimért tizenötezer forint honorárium ütötte a markom.
Ezért is javasolnám a Forbes magazinnak, hogy készítsék el a világon legrosszabbul kereső írók listáját. Nem biztos, hogy azzal a tizenötezer forint honorral bejutnék az élmezőnybe, mert hiszen Bangladesben és Szomáliában is van irodalom, és ott talán még gyengébben fizetnek érte, de a legmagasabban jegyzettek életművéből kiderülne, mi az, amit soha, semmilyen körülmény között nem szabad megírni.
