Máma reggel súlyosan megkárosítottam két embertársamat. Igaz, hogy akaratomon kívül történt, de ez nem menthet meg az ilyenkor szokásos bűnbánó eljárástól.

A boltban egy sunyi ábrázatú, idős bácsi ül a kasszánál. Legfőbb jellegzetessége az, hogy sosem veszi el a felé nyújtott pénzt. Ragaszkodik hozzá, hogy letegyem arra a műanyag tálcára, amely direkt erre a célra készült, és használatos szerte a nagyvilágban. A visszajárót sem adja át, hanem leteszi ugyanide, és közömbösen nézi, hogy a folyton lecsúszó válltáskámmal küszködve, nagy nehezen fölkaparintom. A bácsi mellett egy savóképű fiatalember lézeng a boltban. Ő a tulajdonképpeni látványpék, aki egy erre a célra kifejlesztett villával fölmarkolja és nejlonzacsiba teszi a túrós táskát.
Első látogatásaim alkalmával a bácsi szabályszerűen bepötyögte a kasszába a fizetendő összeget, de aztán, látva, hogy csak egy koránkeléstől bágyadt alak vagyok, egyre többször megfeledkezett erről. Én természetesen nem tettem szóvá a dolgot, de sosem voltam annyira bágyadt, hogy ne vegyem észre a csalást. Mosolyogva folytattam az utamat, és arra gondoltam, ezzel a nem beütéses módszerrel napi több száz forinttal is megkárosíthatják az APEH-et, amely a teljes szigorával súlytana le rájuk, ha ezt a stiklit megtudná. Mert nálunk a jövedelemnek az utolsó piculáig adózottnak kell lennie, ha a fene fenét zabál akkor is.
Talán a mindenkiben meglévő, egészséges értelemben vett Robin Hood-i dacosságom is közrejátszott abban, hogy cinkos némasággal tűrtem a két alkalmazott kereset-kiegészítési játékát, mígnem ma egy merész elhatározással sajtos pogácsát kértem az ásványvizem mellé. Ennek viszont nem az volt az ára, amit megszokhattam. A bácsi elhadarta, mennyit kell fizetnem, de mert álmos voltam, nem értettem tisztán. Visszakérdeztem, és ösztönösen ránéztem a kassza kijelzőjére. Nem látszott rajta semmi, de a bácsi sietve bepöttyentette a szóban forgó, pár száz forintos összeget.
Mi tagadás, megsemmisülten kotródtam ki a boltból. Úgy éreztem magam, mintha hátba támadtam volna ezt a két embert, akiknek még a nevét sem tudom. Most biztosan árulónak tartanak, pláne azok után, hogy egészen idáig falaztam nekik. Ez a gondolat nemcsak elszomorít, hanem el is szégyenkeztet. Egy dolog vigasztal csupán: ma négyszázharminc forint adózott bevétellel gazdagítottam a nemzetgazdaságot. De akkor is: mea culpa.