A reklámoknak cudarul nehéz ellenállni, és ez ilyenkor, télen domborodik ki a leginkább. Ebben a periódusban az is hirdet, akinek évközben eszébe se jutna, a postaládákból szinte kibuggyan a sok haszontalan szórólap újság, a tévé meg szinte tobzódik a dühítően álságos spotoktól. A kőbalta idejében talán még működött ez a stratégia, de ma már bárki leleplezheti a hirdetések mögül kikukucskáló hamisságot. Nem nagyon kell mást tennie, mint jó alaposan körülnézni a netes fórumokon, merthogy a mozdonykerék pumpától az esernyő magon át egészen a reszelőzsírig mindennek van saját véleménytára. Modern fölfogású ember ma már fogpiszkálót se vesz anélkül, hogy előzőleg ne tájékozódott volna az erre szakosodott fórumokon. De a hirdetési biznisz erről mintha nem akarna tudomást szerezni: még mindig irdatlan pénzeket öl bele olyan animációkba, amelyek azon kívül, hogy fárasztják a szemet, nem jók szinte semmire.
Emiatt van az, hogy a tévétársaságok egyre többet és egyre nyíltabban keseregnek azon, hogy a filmek közé benyomott reklámok idejére a népek elkapcsolnak, vagy fölkelnek és kimennek matatni a hűtőszekrényben. Mi tagadás, én ugyanezt cselekszem, sőt, büszkén mondhatom: a távirányítóval szinte már virtuóz vagyok, olyannyira, hogy időtlen idők óta nem láttam egy fia reklámot sem. Abban a pillanatban, amikor elszakad a film, és a hangerő irtózatosan fölerősödik – ezt az ocsmány trükköt alkalmazzák a tévétársaságok: a reklámok idejére durván, embertelenül és alkotmányellenesen megnövelik a hangerőt –, reflexből rápöttyentek valamelyik tetszés szerinti gombra, és elkalandozok máshová. Nem egyszer az is előfordul, hogy aztán ottfeledkezem ezen a másik csatornán, lesajnálva a reklámblokk miatt csak félig megnézett filmet, ami azért nem nagy baj, mert a tévében majdnem mindig reprízek mennek, vagy a reprízek reprízei, úgyhogy csak az idióták tesznek úgy, mintha nem látták volna az éppen adott, és reklámokkal meg ajánlókkal az eredeti négyszeresére dúsított mozit. Merem állítani, hogy ebben az agyoncivilizált világban, amikor már a vécé lehúzóját is hálózati adapter működteti, az ember legjobb barátja nem a pszichológusa, hanem a távirányítója. Neki köszönhetően kíméli meg magát havi sok száz perc bosszúságtól – ekkora feszültségoldásra a barátok sem képesek –, és nem mellékesen abban a boldogító tudatban is ringathatja magát, hogy egy pirinyót sikerült kibabrálnia a kereskedelmi televíziózással.
