Abban azért megegyezhetünk, hogy íróilag nem a könyv és még csak nem is a honorárium a lényeg, hanem ez az ominózus tevékenység, amelyről a történelemkönyvek egyéként mélyen hallgatnak. Súlyos mulasztás ez, hiszen minden más, ami a könyv köré szerveződik vagy ehhez kapcsolható, csupán fakó árnyéka a dedikálással járó boldog izgalomnak, mely abból fakad, hogy az írónak megadatik az a kiváltság, hogy minden egyes olyan könyvpéldányba belerondíthat, amelynek címlapján a neve szerepel. Minél több ilyen kísérletre kerül sor, és minél olvashatatlanabbak a bejegyzései, annál hatalmasabb a dicsősége.

 

Nem tudok róla, hogy a szakirodalomban létezne olyan tankötet, amely megkönnyítené a dedikálók nehéz, vesződséges dolgát, de hogy lenne rá igény az holtbiztos. Nélküle az írók úgy dedikálnak, ahogy a pindzsi kutya vécézik urbánus környezetben: suttyomban és sietve pöttyintenek, nehogy valaki észrevegye és oldalba billentse őket. Ez a sietség csak a kutyus szemszögéből nézve érthető, az íróéból nézvést komoly hiba. A dedikálás ugyanis olyan, mint jó borokat kóstolgatni egy boldog és vidám társaságban, ahol mindenki a mi véleményünkre kíváncsi. Ha létezne az a szakma, hogy dedikációs mester, az illető rituális nekikészülődés után cselekedné meg azt, amit megkövetel tőle a haza: előbb rágicsálná egy kicsit a tőle dedikációt kérő nevét, és ha szép hölgy lenne, a biztonság kedvéért a telefonszámát is elkérné, nehogy valami garanciális probléma adódjon a dedikációval,  ha pedig férfi volna, és látszana rajta, hogy befolyásos, nem restellne igényt tartani az illető céges névjegykártyájára, mert az meg a támogatók fölkutatásakor tehet jó szolgálatot.

 

Arra az esetre is létezne megoldás, amikor az elébe járulón látszana, hogy csak azért vette meg a könyvet, mert rituális módon el akarja égetni, nos az ilyen jelek fölfedezésekor a szakmai kódexben leírtak szerint válogatott gorombaságokat és ocsmány szitkok özönét írná a kötet szennycímlapjára, és ez megint csak boldog megelégedéssel töltené el.

 

Az ilyenfajta ismeretek hiányában az írók többsége csak vakarózik és bárgyún mosolyog, ha netán úgy hozza az élet, hogy dedikálnia kell. Még az ismerősei részére sem tud kiizzadni magából valami szellemeset, nem beszélve az idegenekről, akiknek nevével ráadásul meg is gyűlik a baja. Magáról a szövegről pedig ne is beszéljünk, mert az nem más, mint az írói szakma megszodomizálása, hiszen csupa olyasmi jön ki a tollából, hogy ennek és ennek szeretettel, vagy annak és annak barátsággal. Márpedig ha csak ennyire képes, akkor jobban tenné, ha egyáltalán nem is dedikálna, mert ezek a nyúlfarknyi bejegyzések egytől egyig az ő szegénységi bizonyítványai lesznek, és legközelebb, ha teszem azt, ösztöndíj-kérelemmel folyamodik valamelyik állami institúcióhoz, könnyen meglehet, hogy éppen ezekre hivatkozva fogják elutasítani.

 

Ezek az én személyes tapasztalataim a dedikációval kapcsolatban, és bár hála a jó Istennek, csak elvétve fordult elő, hogy ily módon kellett volna magam produkálnom, kiver a ragya, ha eszembe jut, mi mindent körmöltem össze. Azok a bizonyos óborok, amelyek kóstolgatásához állítólag ez a tevékenység hozzárendelhető, az én vonatkozásomban megecetesedett lőrék lettek. Ezért fogadok örömmel és lelkesedéssel minden olyan írást, amely a dedikálás mibenlétével foglalkozik, úgyhogy ezt a jegyzetemet is mindjárt el fogom olvasni még egyszer.