Mély megdöbbenéssel olvasom, hogy napjainkban alig 51 000 tonna kibányászható aranyérc található a bolygónkon, ami a jelenlegi fogyasztási szint mellett csupán húsz évre elegendő.
Ha valaki arra gondol, hogy az arany nem több merő haszontalanságnál, mert azok kívül, hogy csillogó ékszereket és különféle dísztárgyakat fabrikáljanak belőle, másra nem is használható, akkor keserveset téved. Lehet, hogy ezt a fémet a házasságkötő termekből még ki lehetne váltani valami mással, de az elektronikából aligha. Az arany ugyanis párját ritkítóan jól vezeti az elektromosságot, ami miatt szinte minden számítástechnikai eszközben megtalálható. Nehéz megjósolni, miként és mennyire változtatná meg a világot, ha az elektronikában hirtelen mást kellene használni helyette, de sokunknak az sem igazán tetszene, ha nem aggathatná kilószám a nyakába.Ezért joggal reménykedhetünk a középkori aranycsinálók iránti kereslet újjáéledésében, mert bár a tudomány bebizonyította, hogy arany csak az óriáscsillagok megsemmisülésekor keletkezhet, nem kizárt, hogy vannak másféle módszerek is. Ha például az alkimisták nem abban gondolkodnának, hogy egy varázsformula elmormogásával rögtön háztömbnyi aranyrögöt állítsanak elő, laboratóriumi körülmények között, atomi vagy molekuláris szinten talán összedobható lenne egy-két aranyatom. Sok kicsi atom pedig sokra megy: ha megvan a módszer, csak nagyobb sebességére kell állítani az automatát, és figyelni a mozgó alkatrészek olajozására.
Erről az egészről az a gyerekkoromban emlegetett legenda jutott eszembe, amely szerint a második világháború vége felé, amikor a németek már minden tekintetben rosszul álltak, szerteágazó kísérleteket folytattak egy a margarinnal azonos tápértékű élelmiszer előállítására. Mivel akkor már minden alapanyagban szűkölködnek, kénytelenek voltak abból gazdálkodni, amiből viszont tengernyi áll a rendelkezésükre. Így esett a választásuk a szarra. A német tudósok rátermettségét és elszántságát dicséri, hogy a szarból készített margarin sem kinézetre, sem ízre nem különbözött a valóditól, leszámítva a szagát, mert ha megfeszültek sem tudták megváltoztatni.
A legenda hitelességét ne kérje tőlem számon senki, viszont itt az aranycsinálás egyik lehetséges útja: ha a németek egyszer már érdekesnek és újrahasznosíthatónak találták a szart, miért ne lehetnek megpróbálkozni vele még egyszer? És ha ez a dolog anyagszerkezetileg nem is működne, még mindig adott lenne a lingvisztikai megoldás: a szaranyból csak egy sz-betűt kéne lefaragni, és máris töménytelen mennyiségben állna rendelkezésünkre a sárgán csillogó nemesfém. A modern média hatékonyságát ismerve, mert hiszen fél- vagy teljes idiótákról képes elhitetni, hogy ezek a nímandok valójában sztárok, az ilyen, trükkösen létrehozott arany legalizálása sem okozhatna semmi problémát. A szagával pedig már most sem törődik senki.
Azóta velem is megtörtént egy s más, és csakúgy, mint az egykori Jugoszláviában született és ott felnőtt embereket, engem is utolért és megsuhintott a háború szele. Igaz, hogy én már a szélfúvás első ágmozgatásaitól annyira megijedtem, hogy rögvest a menekülés útjára léptem, de ez nem kisebbíti a tényt, hogy a háború akkor is förtelmes és riasztó, ha csak fenyegetésként keríti körbe az embert.
Egy hónap se nem hosszú, se nem rövid idő, de tán elegendő az összegezésre. A Kindlével kapcsolatban legelőször arra jöttem rá, hogy ez bizony nemcsak a készülék eladásáig üzleti vállalkozás: a beépített 3G és Wifi azt a célt szolgálja, hogy a nap bármely szakaszában igénybe vehessük a kütyüt forgalmazó Amazon on-line könyvesboltját és vásároljunk, vásároljunk, vásároljunk (a Kindle regisztrációjához érvényes bankkártya számot kell adni).
Ez idáig rendben van: az állampolgár még akkor se csaljon ki pénzt a közösből, ha a végső elkeseredés stádiumában leledzik. Mert valljuk be, ez a táppénzes dolog ez idáig erről szólt. Ha valakit kirúgtak a melóhelyéről, és már elmúlt ötven éves – a gyengébbek kedvéért: e kor felett a jóisten sem ad munkát a békés magyar állampolgárnak –, marcangoló lelkifurdalás közepette elment a háziorvosához, és idegalapon kiíratta magát. Így legalább a hideg vízre valót elő tudta teremteni, mert a táppénz másra nemigen elég. Kötve hiszem, hogy azok, akik füstüveges ablakú Mercikben furikáznak és ujjnyi vastag aranyláncok ékeskednek a mindezt kihangsúlyozandó szőrössé tett mellkasukon, jövedelmük bármely százalékát táppénzből valósították volna meg.
A továbbiakban nem azzal szeretnék foglalkozni, hogy ki, miként és miért adhatja el a tehetségét, hanem, hogy hol húzódik az a határ, amikor mindez még érthető és megérthető. Ez elsősorban filozófiai kérdés, másodsorban pedig világnézeti. Nagyapám, akire e helyütt többször is hivatkoztam, folyton azt hajtogatta, hogy mindenre van ember. Íme a két véglet: egyesek kilométereket utaznak azért, hogy visszaadják a tulajdonosának az utcán talált, degeszre tömött pénztárcát, mások képesek agyonverni a tulajdon édes anyjukat egy sör áráért.