Olvasom, hogy a kormány berágott és törvényt fabrikált a költségvetését megcsapolók ellen. Ezentúl rigorózusan büntethetők lesznek azok, akik táppénz ürügyén alamizsnákat csalnak ki az államkasszából.
Ez idáig rendben van: az állampolgár még akkor se csaljon ki pénzt a közösből, ha a végső elkeseredés stádiumában leledzik. Mert valljuk be, ez a táppénzes dolog ez idáig erről szólt. Ha valakit kirúgtak a melóhelyéről, és már elmúlt ötven éves – a gyengébbek kedvéért: e kor felett a jóisten sem ad munkát a békés magyar állampolgárnak –, marcangoló lelkifurdalás közepette elment a háziorvosához, és idegalapon kiíratta magát. Így legalább a hideg vízre valót elő tudta teremteni, mert a táppénz másra nemigen elég. Kötve hiszem, hogy azok, akik füstüveges ablakú Mercikben furikáznak és ujjnyi vastag aranyláncok ékeskednek a mindezt kihangsúlyozandó szőrössé tett mellkasukon, jövedelmük bármely százalékát táppénzből valósították volna meg.
De ne vonjuk kétségbe azt, hogy a táppénz folyamatosan apasztja az államkasszát. Sok kicsi ugyanis sokra megy, és az is valószínűsíthető, hogy szép számmal akadnak olyanok, akik ezt a dolgot jövedelem-kiegészítésként fogják fel. Mindez lehetséges, de én nem hiszem. A táppénz valahol mindig indokolt, mert aki ereje és magabiztossága teljében van, ráadásul valahol jó fizetésért foglalkoztatják, annak esze ágába sem jut ilyen ellátmányért kuncsorogni.
Ebből szervesen következik az, hogy a magyar törvényhozás már megint tévúton jár. Rigorózusan próbál lecsapni egy jelenségre, ahelyett, hogy a jelenség felszámolása ellen tenne meg lépéseket. Ha a politika tudomány, akkor a büntető, elvonó, megszorító intézkedések meghozatala azt a szintet jelenti benne, amikor az ember alibiből kettesre lerak egy érettségit. Más szóval a kilátásba helyezett büntetés a tehetetlenség jele, az ilyesmi törvényhozásilag pedig közhely.
Hamarosan tehát újabb alkalom adódik az amúgy is zsúfolt börtöneink népességének növelésére, mert – ha jól értelmeztem – akár több évet is kaphat az, akit ilyen vétségért leültetnek. És ezzel máris a nevetségesség szférájába süllyed ez az egész nemes kezdeményezés, mert hiszen a kettesre leérettségizők is pontosan tudják, hogy a fogva tartás költségei jóval meghaladják azt, amit a táppénz címén zsebre vághatunk. Abban az esetben, ha az őrizeteseknek saját forrásból kéne előteremteniük a fogva tartásukhoz szükséges anyagiakat más lenne a helyzet, de amíg az állam – azaz mi, adófizetők – gondoskodunk erről, addig a börtönbüntetéssel nyomatékosított közspórolás egy nonszensz.
Ha tehát a kormány tényleg spórolni akarna és nem egy újabb adag port hinteni bele a már eddig is hunyorgók szemébe, akkor törvényileg meg kellett volna szüntetnie az ingyenes, azaz a közpénzeken történő börtönellátást. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek enyhén szólva nem tetszik az, hogy minden humánus vonást nélkülöző gyilkosokat húsz, harminc évekig tutujgatnak a rács mögött azokból a pénzekből, amelyeket adó formájában a költségvetésébe bepengetünk. Én sokkal jobban szeretném, ha ez a lóvé az utolsó fillérig egészségügyi ellátásra, oktatásra és kultúrára menne, ezért azt javaslom, a börtönben ülőktől vonják meg az alanyi jogon járó költségmentességet. Ha ez megtörténne, és abban a tudatban élhetnénk, hogy a magyar börtönökben fogva tartott több tízezer őrizetes folyamatosan penget az államkasszába az ellátásért, garantálom, hogy sokat javulna a közhangulat.