Nem bírom ki, hogy ne írjak az egyik legismertebb magyar focista dagesztáni igazolásáról. Előre bocsátom: fogalmam sincs, milyen a helyzet a földtájék e minden bizonnyal kies vidékén, de ha maga az Édenkert, a focizás szemszögéből akkor is a világ vége.
A továbbiakban nem azzal szeretnék foglalkozni, hogy ki, miként és miért adhatja el a tehetségét, hanem, hogy hol húzódik az a határ, amikor mindez még érthető és megérthető. Ez elsősorban filozófiai kérdés, másodsorban pedig világnézeti. Nagyapám, akire e helyütt többször is hivatkoztam, folyton azt hajtogatta, hogy mindenre van ember. Íme a két véglet: egyesek kilométereket utaznak azért, hogy visszaadják a tulajdonosának az utcán talált, degeszre tömött pénztárcát, mások képesek agyonverni a tulajdon édes anyjukat egy sör áráért.
Az ugyebár régóta tudjuk, legalábbis verbálisan, hogy a pénz csak illúzió. Személy szerint elég nehezen boldogulok nélküle, és ha visszatekintek a mögöttem hagyott évtizedekre, azt látom, sokkal inkább szűkében voltam neki, mint bőségében, de akárhogy is volt, abban biztos vagyok, hogy azokban a rövid periódusaimban, amikor rendben volt a szénám, sosem a pénz tett boldoggá. Legfeljebb csak megnyugtatott, ami ugyebár lényeges szempont, mert ha az ember feszült és ideges, könnyebben követ el meggondolatlanságokat, mint amikor joviális egykedvűséggel nézelődhet a jövőbe.
Ilyenformán a pénz, de különösen a sok pénz, hasznos és kívánatos tényező az ember életében. Csakhogy a sok pénz elbizakodottá, mi több felelőtlenné változtat. Megint csak a személyes tapasztalataimra hagyatkozva azt mondhatom, az írás terén kifejtett produkciómban mindig akkor voltam a legéletrevalóbb, ha ingadozott a lábom alatt a talaj. Megesett, hogy azt sem tudtam, miből fogom kifizetni a villanyszámlámat, de ez nem akadályozott abban, hogy egész jó novellákat eszkábáljak össze.
De más a foci és más az irodalom. Ami közös bennük, talán az, hogy a foci világában is kell lennie egy olyan határvonalnak, amely előtt a játékos megáll, és azt mondja: nincs az a pénz. Nekem például fizethetnének akár tízezres flekkhonoráriumot is, akkor sem lennék hajlandó talpnyaló, politikai cikkeket gyártani, viszont felkérésre, ennek a töredékéért olyan regényt vagy novellát rittyentenék, amilyent a megrendelő kíván. Ez ugyanis belefér az értékrendembe, mert úgy érzem, a stílus, a nyelv és a szerkesztésmód finomságai által úgy is önmagam maradhatnék, hogy papíron, szerződésileg szolgáltatást nyújtok.
Egy oligarcha természetesen nem fog beleszólni abba, hogy az általa megvásárolt játékos milyen cselekkel köteles faképnél hagyni a ráállított védőt, de mert a foci sokkal inkább politika, mint művészet, a kifejezés szabadsága ezen a téren is erősen viszonylagos. Nekem az a nagy szerencsém, hogy a foci perspektívájában sohasem kerültem közel a nagy pénzekhez, így könnyen osztogathatom az észt. De hogy mégis valamiféle példát statuáljak, ezt a cikket legalább a saját nevem alatt írom. A soknál ez is kevesebb.
www.regenytar.hu
