Ma van Robinson Crusoe, azaz Alexander Selkirk megmentésének egyetemes világnapja. Mint köztudott, erről a fickóról mintázta meg Daniel Defoe azt a világhírűvé vált apokrif regényét, ami hajdanában meg az én gyerekkoromban a kötelező olvasmányok listáját gyarapította. Akik a tananyagot összerakták, figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy ez a Selkirk a valóságban egy összeférhetetlen alak volt, némely cselekedeteivel pedig a briganti jelzőt is messzemenőkig kiérdemelte.
Nekünk, kölköknek, és minden bizonnyal a tananyagért felelős akkori szakállamtitkároknak csak az számított, amit Defoe kerekített ebből az egyébként nem túl hősies történetből. A valóság ugyanis az, hogy Selkirket némi ellátmány kíséretében lehiggasztási célokkal rakták ki arra a lakatlan szigetre, amelyen aztán egy egész évig nyaralhatott. Szó sem volt leleményességről és a természet erőinek fokozatos leigázásáról – Pénteket, a sötétbőrű kannibálpalántát is beleértve – Selkirk, azaz Robinson rummal és kétszersülttel gazdagon ellátva tespedhetett az orientális paradicsomban. Még turisztikai illetéket sem kellett fizetnie.A regényből mindez nem derül ki, de a kissé alaposabb és lágyabb lelkű irodalomkritika idővel kiderítette, hogy ez a mű valójában egy fasizoid hangvételű pamflet, amely félig burkoltan, félig meg direkt módon a nyugati kultúrában felcserepedett (Sic!), elegánsan kulturált, és kulturáltan elegáns, de mindenekelőtt intelligens homo sapiens fensőbbrendűségére hajaz. Fogalmam sincs, hogy a Robinson ma befér-e az ajánlott irodalom univerzumába, de akár ott van, akár nincs, azt biztos, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. A Robinson klónoknak mind a mai napig se szeri se száma. A film, az irodalom, de tán még a balettművészet is – bár ez csak hipotézis – szívesen kanyarodik vissza ehhez a témához, mármint az önmagára utalt, a természet vak és féktelen erőinek kitett ember meghökkentő találékonyságához.
Ha ez a sztori nem a brit világbirodalom fénykorában került volna ki a nyomdából, hanem jóval előbb, talán a mi távlatunkból már kristálytisztának tűnő klasszikus görög érában, nem lógna ki alóla a sok lóláb. De ez legyen az irodalomtörténet gondja, mert bármennyire fanyalgunk azon, hogy Defoe number one sikert fabrikált egy rosszéletű matróz megbüntetésből, tény, hogy az a semmirekellő Alexander Selkirk végül kiszabadult a kényszerű fogságból, és visszatért a magasabb rendű, civilizált életbe. Oda, ahol háborúk, járványok meg egyéb nyavalyák tomboltak. Egyszóval közénk.
Szerintem a világgazdaság ugyanezen az elven működik: ha egy tajvani munkás elfelejt betekerni egy csavart abba a kütyübe, ami gyárt, ez a hiányosság olyan apró, de folyamatosan erősödő hullámzásokat indíthat be a globális bizniszben, hogy végül akár bolygószintű válság is kerekedhet belőle. Aki arra gondol, hogy egy csavar azért ilyesmire tán mégsem képes, vegye figyelembe, hogy a Lehman Brothers csődjét – állítólag – egy félreértett telefonhívás váltotta ki. Egy rövid telefonbeszélgetés pedig csak egy apró csavar a globális telekommunikáció gépezetében.
Ennek tudatában ma már viszonylag könnyű normálisnak lenni, mert aki például legalább 8-10 órát alszik naponta, az ébrenlétének idejét pedig számára kellemes társaságban tölti el, ráadásul még mozog is, egészen biztosan nem háborodik meg egyhamar. A baj akkor kezdődik, ha ezek a tényezők kivesznek az életünkből, és nem is sütkérezünk eleget, mert a napfény szintén jótékony hatással van az idegsejtek anyagcseréjére. Nem beszélve arról, hogy szilárdan és megingathatatlanul hinnünk is kell valamiben, mert az ilyesmi éppen olyan jó a stresszre, mint a másnaposságra a káposztalé. A hit a megőrülés elleni védelem egyik sarokpontja, de nem feltétlenül a vallásra kell gondolni. Hihetünk például a törpepapagájunkban is, ám a legjobb, ha abban hiszünk, hogy mi aztán nem fogunk megháborodni soha.
Mi, öregebb évjáratok elmondhatjuk magunkról, hogy mindnyájan aludtunk már a munkahelyünkön, ki így, ki úgy. A jobb pozíciókban lévőknek megadatott az íróasztalra borulásos szunya lehetősége is, mialatt a pórnép raktárok zugában, poros, piszkos gépházak fertőjében megvackolva húzta a lóbőrt. A legkiváltságosabbak a természet lágy kebelén durmolhattak, mégpedig a mezőgazdasági munka leple alatt, mert gond nélkül beledőlhettek a selymes érintésű, tavaszi búzába. Az egyedüli kellemetlenséget a bogarak okozták, mert szőrös kis lábaikkal szünet nélkül zsenírozták az embert, ám ezt idővel meg lehetett szokni.
De vannak helyzetek, amikor a siker önmaga ellen fordul. Velünk, emberekkel kapcsolatban is végső ideje kimondani, hogy túl sokan pályázunk erre a szépséges bolygóra, éspedig közbeszerzési eljárás nélkül. Figyelemreméltó, hogy ezt már nem csak a mizantróp beállítottságú helyzetelemzők hangoztatják, hanem azok is, akik néhány évtizede még a szaporodás pártján álltak. Valójában nem is a populációnk növekedésével van a gond, hanem azzal, hogy gátlástalanok vagyunk: ez a hétmilliárd ember mind Csekonics báró színvonalán szeretne élni. Az olvastam nemrég, hogy ha Kínában vécépapírt használna a nép, már nem volna erdő a földön. Ehhez képest újabban arról szólnak a hírek, hogy ebben a gigászi országban robbanásszerűn növekszik az eladott gépkocsik száma. Egy jármű előállításának és üzemeltetésnek környezetromboló hatása pedig össze sem vethető egy rolni vécépapíréval.