Nekünk, kölköknek, és minden bizonnyal a tananyagért felelős akkori szakállamtitkároknak csak az számított, amit Defoe kerekített ebből az egyébként nem túl hősies történetből. A valóság ugyanis az, hogy Selkirket némi ellátmány kíséretében lehiggasztási célokkal rakták ki arra a lakatlan szigetre, amelyen aztán egy egész évig nyaralhatott. Szó sem volt leleményességről és a természet erőinek fokozatos leigázásáról – Pénteket, a sötétbőrű kannibálpalántát is beleértve – Selkirk, azaz Robinson rummal és kétszersülttel gazdagon ellátva tespedhetett az orientális paradicsomban. Még turisztikai illetéket sem kellett fizetnie.

 

A regényből mindez nem derül ki, de a kissé alaposabb és lágyabb lelkű irodalomkritika idővel kiderítette, hogy ez a mű valójában egy fasizoid hangvételű pamflet, amely félig burkoltan, félig meg direkt módon a nyugati kultúrában felcserepedett (Sic!), elegánsan kulturált, és kulturáltan elegáns, de mindenekelőtt intelligens homo sapiens fensőbbrendűségére hajaz. Fogalmam sincs, hogy a Robinson ma befér-e az ajánlott irodalom univerzumába, de akár ott van, akár nincs, azt biztos, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. A Robinson klónoknak mind a mai napig se szeri se száma. A film, az irodalom, de tán még a balettművészet is – bár ez csak hipotézis – szívesen kanyarodik vissza ehhez a témához, mármint az önmagára utalt, a természet vak és féktelen erőinek kitett ember meghökkentő találékonyságához.

 

Ha ez a sztori nem a brit világbirodalom fénykorában került volna ki a nyomdából, hanem jóval előbb, talán a mi távlatunkból már kristálytisztának tűnő klasszikus görög érában, nem lógna ki alóla a sok lóláb. De ez legyen az irodalomtörténet gondja, mert bármennyire fanyalgunk azon, hogy Defoe number one sikert fabrikált egy rosszéletű matróz megbüntetésből, tény, hogy az a semmirekellő Alexander Selkirk végül kiszabadult a kényszerű fogságból, és visszatért a magasabb rendű, civilizált életbe. Oda, ahol háborúk, járványok meg egyéb nyavalyák tomboltak. Egyszóval közénk.