Végre megvan az adat, amire mindig is vágytam: egy amerikai asztrofizikus kiszámolta, hogy a Föld piaci értéke a jelenlegi ingatlanárak mellett kereken 3000 trillió font, vagyis 954,89 billiád forint. Akinek tehát van ennyi pénze, megveheti az egész planétát, a teljes jószágállományával együtt.
A Santa Cruz-i egyetem professzora állítólag egy speciális képlet segítségével jutott erre az eredményre, de hogy pontosan milyen adatokat vitt be, arról ez a Dr. Gregory Laughlin nem nyilatkozott. Csak találgatni lehet, hogy mi tesz piacképessé egy bolygót, mert ha például arra játsszunk, hogy az oxigéndús légkör miatt majd busás feláron tudjuk elpasszolni a komoly vevőként idelátogató alieneknek, jócskán pofára eshetünk, ha kiderül, hogy a potenciális vevők inkább az arzént vagy a metánt részesítik előnyben.Hasonló fontosságú kérdés az is, hogy mi legyen a haszonélvezőkkel, vagyis mivelünk, akik a bolygót nemcsak jóhiszemű, passzív lakókként terheljük meg, hanem gátlástalanul szedjük a hasznait, ahol csak érjük. Nem tudni, mit szólna ehhez, vagyis hozzánk az űrből érkező, tehetős vállalkozó, de ha én lennék ilyen helyzetben, inkább a csupasz ingatlanra mennék rá, nem pedig erre az egész hóbelevancra, ami felsőbb űrhatósági engedély nélkül itt kialakult.
A tudós professzor szerencsére nem ragadt le a Föld értékbecslésénél, olyannyira, hogy a NASA Kepler nevű űrteleszkópja révén már több mint 1200 bolygó beárazásán vagyunk túl. A befektetni, építkezni, terraformálni, stb. szándékozó telek-, azaz bolygóspekulánsok tehát kedvükre dúskálhatnak a jobbnál jobb ajánlatokban. Aki például a Földet túl nagy falatnak tartja, vagy csak visszaretten a rajta élő csürhe kilakoltatásával járó jogi macerától, rálicitálhat, mondjuk, a Marsra is, amely 3,2 millió forintért, vagyis – nem tévedés – tízezer fontért tokkal, vonóval az övé lehet. De akinek még ez a hihetetlenül kedvező ajánlat is túl sok, egy pennyért zsebre vághatja és hazaviheti a Vénuszt is. Ezért az árért a Földön egy rozsdás bilit sem lehetne kapni.
A híradás nem szól arról, melyik kataszteri hivatalban kell bejegyezni az adás-vételt, és hogy ki a hivatalos eladó, de egy kis logikával az ember könnyedén rájöhet, hogy az utóbbi nem lehet más csak az Isten. Ezek szerint magával az Atyaúristennek kell megalkudni a végső árról, a krónikus templomkerülők, káromkodók és úgy általában a piszok gazemberek tehát ne nagyon reménykedjenek árengedményben.
Abban sem vagyok biztos, hogy az értékesebb ingatlanok – vagy, ha bolygókról van szó, akkor talán helyesebb az ingóbingók kifejezést használni – nem keltek-e már el kézen-közön, suba, szűr vagy egyéb könnyűruházati cikk alatt. Nem lennék nagyon meglepve, ha egyszer csak előlépne valahonnét egy nagyvállalkozó, és meglobogtatna valamit – egy hivatalos okmányt, vagy egy lobogót – arra hivatkozva, hogy az övé itt minden napkelettől napnyugatig. Aki azt mondja erre, hogy ez lehetetlenség, nem árt, ha belegondol abba, hogy az egykor volt világbirodalmak alattvalói sem vehettek meg kizárólagos saját tulajdonba egy ingatlant, mert az továbbra is őfelségéé maradt. És mert az emberi történelemben már többször is előfordult, hogy egy impérium a planéta jelentős részét betakarta, könnyű elhinni és belátni azt, hogy az egész bolygó egy kézben összpontosulása egyáltalán nem agyrém.
Az egyetlen nyitott kérdés szerintem az, hogy egy ilyen kozmikus dimenziójú ingatlanügylet után hová kell befizetni a kötelező illetéket. Talán az eladó erre is tudja a magyarázatot.
Mivel én nem dohányzom, mentesültem a vécén ülés közbeni pöfékelés plusz kávéivás bonyolult mutatványa alól, de mióta az eszemet tudom, szeretek olvasni ebben a monolitikus nyugalmat árasztó közegben. És mert születésem óta alaposan eljárt fölöttem az idő, szert tettem bizonyos élettapasztalatokra is, már ami a vécén fogyasztható irodalom használhatóságát illeti.
Az egészben az a legbizarrabb, hogy miközben mi, magyarok ezen a területen jócskán visszafejlődtünk, a körülöttünk élő népek szinte virágoznak. A balkáni országok filmjei például most is feszítően érdekesek, pedig ők sem állnak jobban anyagilag, mint mi. Úgy tűnik, nekünk az is elég, ha valamelyik produkciónk elcsíp egy helyezést az éppen aktuális nemzetközi fesztiválon, mert ezt a hírt nagy diadalmasan körbehordozza a sajtó, és a hozzám hasonló örök zsörtölődők kénytelenek befogni a lepénylesőjüket.
Azt azért be kell vallanom, hogy sosem császkáltam olyan környezetben, ahol az állatok minden képzeletet felülmúlóan vad és határozott támadásának lettem volna kitéve. Nem szafariztam Afrikában, ahol a fekete mambák falkákban rohamozzák meg az embert, nem barangoltam Latin-Amerika vadregényes tájain, kitéve magamat annak a horribilis veszélynek, hogy egyszer csak elébem vetemedik egy jóképű jaguár, de az Északi-sark közelébe sem igen jutottam el, így nem válhattam eledelévé valamelyik kósza jegesmedvének.
Régebben a makói hagymával, a herendi porcelánnal és tán a Rubik kockával valamelyest még fel tudtunk vágni, de manapság az ilyen nosztalgikus haszontalanságokkal labdába sem lehet rúgni. Apropó labda: azt olvastam, hogy a fociban nemrég kirobbant bundabotrányban egyre több a magyar vonatkozás. Az ügy kezdetén még csak néhány hazai csapat nemzetközi meccsét ítélték gyanúsnak, de ma már ott tartanak, hogy az áldott emlékű NB I-ből szinte találomra kipécézett meccsek is képesek fennakadni a rostán.