Nem vagyok nagy állatbarát, legalábbis nem annyira, hogy kedvem támadna keblemre ölelni isten oktondi teremtményeit. Mondhatni úgy is, hogy velük szemben ez idáig a békén hagyás technikáját alkalmaztam: nem bántottam őket és cserébe elvártam, hogy ők se bántsanak engem. Annak dacára, hogy az állatvilággal nem írtam alá megnemtámadási szerződést – egy-két könnyebb lefolyású kutyaharapást leszámítva –, mostanáig komolyabb inzultust nem kellett elszenvednem.
Azt azért be kell vallanom, hogy sosem császkáltam olyan környezetben, ahol az állatok minden képzeletet felülmúlóan vad és határozott támadásának lettem volna kitéve. Nem szafariztam Afrikában, ahol a fekete mambák falkákban rohamozzák meg az embert, nem barangoltam Latin-Amerika vadregényes tájain, kitéve magamat annak a horribilis veszélynek, hogy egyszer csak elébem vetemedik egy jóképű jaguár, de az Északi-sark közelébe sem igen jutottam el, így nem válhattam eledelévé valamelyik kósza jegesmedvének.Itt, a civilizált és csaknem teljesen urbánus Európa szívében a legnagyobb áfium egészen a mai napig a hízóbikák részéről fenyegetett, legalábbis ebben a jámbor hitben éltem. Fiatalságom egy hangsúlyos korszakát ugyanis egy farmon töltöttem el – karbantartó villanyszerelőként –, ahol a napi rutin részeként izzócsere céljából be kellett menni a karámba, húsz darab ötszáz kilósra gyarapodott állatförmedvény közé, és egy kétágú létrán egyensúlyozva elvégezni az egyébként nem egy nagy kunszt műveletet. Biztonsági okokból azért egy kollégám mindig biztosított, olyanformán, hogy egy nevetséges bottal elhessegette a létra felé szaglászó állatokat. Bátrak és magabiztosak voltunk mind a ketten, és egészen addig föl sem fogtuk, milyen iszonyú veszélynek vagyunk kitéve, amíg valamelyik vadmarha nem gondolt egy merészet és nem lendült támadásba. A kollégámmal szabályosan feltörölte az istálló alját, és arról sem vett tudomást, hogy a csavarhúzót ijedtemben tövid döfködtem a combjába.
Ezt követően alapvetően megváltozott a bikákhoz mért viszonyunk, ami leginkább abban tükröződött, hogy többé semmilyen szín alatt nem voltunk hajlandók bemenni közéjük. A farmhoz csirketenyészet is tartozott, itt vagy hatvanezer vágásra szánt baromfi zsúfolódott egybe, pokoli bűzt és egyéb borzalmas állapotokat teremtve, de ha égőcserére került a sor, úgy mentem be a társaságukba, ahogy az agronómus a génkezelt búzamezőbe, azaz veszélyérzet nélkül.
Ezzel szemben most azt olvasom, hogy Kaliforniában egy ipsét egy kakas tett hidegre. Az életében Jose Ochoa névre hallgató hulla sorsa az által teljesedett be, hogy amikor még élt, részt vett egy kakasviadalon, ahol az állatok a csőrükre erősített késekkel gyepálták egymást. A harcias kakri valami úton-módon lábon szúrta Ochoát, aki ezt követően a kórházban átment néhaiba.
Mindez önmagáért beszél, én csak annyit fűznék hozzá, hogy remélem, nem egyszeri, elszigetelt esetről van szó, hanem a szárnyasok küszöbön álló, minden emberi baromkodást elsöprő revolúciójáról. Kétségtelen tény, hogy a gyilkos fegyvert mi adtuk az egyelőre még magányos partizán kezébe, azaz csőrébe, de volt már példa ilyesmire a történelemben, mármint arra, hogy egyszerű hóbortból, vagy pillanatnyi politikai érdekből elkövetett fegyverkezés mekkora káoszhoz vezethet. Ha pedig belegondolok, mennyi ocsmányságot követtünk és követünk el a tyúkokkal szemben, akkor csak azt tudom mondani, ha kinyírnak bennünket, mélységesen igazuk van.
De annak azért örülök, hogy ez a lehetőség nem karbantartó villanyszerelő korszakom idején jutott az eszükbe.
