Mivel én nem dohányzom, mentesültem a vécén ülés közbeni pöfékelés plusz kávéivás bonyolult mutatványa alól, de mióta az eszemet tudom, szeretek olvasni ebben a monolitikus nyugalmat árasztó közegben. És mert születésem óta alaposan eljárt fölöttem az idő, szert tettem bizonyos élettapasztalatokra is, már ami a vécén fogyasztható irodalom használhatóságát illeti.

 

Mielőtt rátérnék a jó vécéirodalom csalhatatlan ismertetőjegyeinek felsorakoztatására, hadd térjek ki arra, mit jelentett nekem a klozeten olvasás zsenge gyerekkoromban. Akkoriban még a párttitkárok is az udvar végébe jártak szükséget végezni, hónuk alatt az összecsavart napisajtóval, ami esetükben sokkal inkább a legyek elleni küzdelem eszközének, mintsem az osztályharc fő fegyverének számított.

 

Számomra az a régi, falusi bódé, amelynek deszkáit anyám oltott mésszel fehérítgette, a kultúrához vezető első lépcsőfok volt, mert itt olvastam el a Rejtő összest, ami nyílegyenesen vitt el Homérosz Iliászáig, meg a világirodalom örökbecsű klasszikusaiig. Mindez azt eredményezte, hogy a biológiailag előírtnál jóval huzamosabb időt töltöttem el a nem kimondottan kényelmes ülőkén, de hát az ember legyen türelmes, ha olyan helyzetben van, hogy a kulturális élete forog kockán.

 

Ha úgy hozta a helyzet, hogy a dolog sietőssége miatt nem volt időm felmarkolni olvasnivalót, kényszerűségből a szegre tűzött Magyar Szó szeletkéket bogarásztam, pedig a feldarabolt cikkek között esélyem sem volt találni egyetlen épen maradt mondatot. Az viszont tény, hogy csak módjával mertem levegőt venni, miáltal közel kerültem ahhoz a szemkápráztató nirvánához, amelytől már a víziók és a látomások sem állnak túl messze.

 

Emiatt merem kijelenteni, hogy pontosan tudom, melyek a jó vécéirodalom karakterisztikái. Azt hiszem, sokan egyetértenek velem abban, hogy a vécére szánt irodalom elsősorban könnyed legyen, szinte adja magát az olvasásra, hogy ne kelljen a szöveg értelmének kiderítésére energiákat mozgósítani. A rövid, töredezett, anekdotázó prózát például az Isten is az árnyékszékre teremtette, ellentétben a mély magvas, filozofikus, netán átvitt értelmű darabokkal. Aki ilyen könyvipari termékkel próbálja szellemi magasságokba emelni a természet követelődző szükségét, kézközelbe hozza magához a bélcsavarodást meg a székrekedést.

 

Egészen egyértelmű, hogy az ember fia a vécén nem a költészet átlényegítő erejét kutatja, hanem a lehető legcsupaszabb gondolatfutamokat. Kiváló szolgálatot tehet például egy-egy provokatív hangnemben íródott jegyzet, publicisztika vagy dilettáns kézzel papírra vetett értekezés. A tudomány sem teljesen reménytelen, ha valamilyen rendkívüli és ritka jelenségről esik szó, de a vécének lécén legüdvösebb dolog valamilyen jó, rejtélyekkel és titkokkal megpakolt krimit olvasni. A régi antikvár könyvek is idevalók, mert itt akkor is érdekesnek tűnnek, ha erősen megkopott a nyelvezetük. 

 

Van még egy szempont, amelyről csak reszketve merek beszélni: a vécén fogyasztott könyvek kapcsán nem árt figyelembe venni azt a tényt, hogy papírhiány esetén akár mozgósíthatók is egy magasabb – pardon, mélyebb – rendeltetésű cél érdekében. Arra a jelenségre gondolok, amikor a háborúban a férfiak Bibliából kitépkedett papírdarabkákba sodorják a szívnivalót. Ebben a nagyon körülírt dologban, amit most kerülgetek, nem a szívnivaló kapcsán hozom fel a könyvek többfunkciósságát, de talán értik, miről van szó. És az is lehet, hogy a jó vécéirodalom megítélésében nem az olvasmányélmény maradandósága, hanem ez a nagyon körülírt, de alapvetően mégis magától értetődő szempont a legfontosabb. Aki látott már csupasz vécépapír rolnit a keze ügyében, pontosan tudja, miről beszélek.