A magyar mozifilm átment néhaiba. Onnét tudom ezt ilyen magabiztosan, mert engem, aki átlagos, vagy annál egy kicsivel talán több kíváncsisággal viseltetek iránta, az újabb idők filmtermése már nem tud lekötni, és az ember ugyebár önmagán keresztül ítéli meg a világot. Egy ideje nem is kísérletezem a magyar filmekkel, mert a korábban látottak emléke, mint valami röntgendózis összeadódott bennem, és elérte azt a szintet, amikortól az újabb adag bevitele már szellemi defektust okozhat.
Az egészben az a legbizarrabb, hogy miközben mi, magyarok ezen a területen jócskán visszafejlődtünk, a körülöttünk élő népek szinte virágoznak. A balkáni országok filmjei például most is feszítően érdekesek, pedig ők sem állnak jobban anyagilag, mint mi. Úgy tűnik, nekünk az is elég, ha valamelyik produkciónk elcsíp egy helyezést az éppen aktuális nemzetközi fesztiválon, mert ezt a hírt nagy diadalmasan körbehordozza a sajtó, és a hozzám hasonló örök zsörtölődők kénytelenek befogni a lepénylesőjüket.A magyar filmet jelenleg ugyanaz a sznobkultúra fémjelzi, ami a magyar prózairodalmat is kb. a hetvenes évektől napjainkig. Ezt az irányzatot hivatalosan az avantgárd nagy korszakának szokták nevezni, és az egyik jellemzője az, hogy a történetmondást, a mesélést, a drámaiságot meg minden egyebet, ami az epika műfaját hangsúlyossá tette, háttérbe tolt, mert a formát, a kísérletezést és a szövegközpontúságot helyezte előtérbe. Az ilyen megfontolásokból és célkitűzésekből keletkezett irodalom kiválóan alkalmas volt arra, hogy az elitkultúra szeánszain felvághassunk vele a bölcsészcsajok előtt, de tapasztalatból tudom, hogy azok a kékharisnyák, akik az elmúlt húsz, harminc év leginkább futtatott íróit istenítették, odahaza titokban Kiskegyedet, meg olcsó szerelmes ponyvát olvastak.
Az igazán nagy baj az, hogy erre az elitista irodalomra mind a mai napig nincsen alternatíva Magyarországon, mert bárhogy is csűrjük és csavarjuk, bárhogy is tudományoskodunk vele, az igazság az, hogy a történetmesélés, és ezen belül a novella kiesett a magyar íráskultúra kegyeiből. Szöveget gyártani, stílusbravúrokat halmozni nagyon sokan tudnak határainkon belül és kívül, de ez a hömpölygés legfeljebb arra jó, hogy vaskos kötetek készüljenek belőlük. Magyarul mondva: olvashatatlanok.
Nemrég egy ismerősöm a Facebookon közzétett egy hivatkozást, amely az írás, az irodalom és a novella jövőjéről folytatott egyik tanácskozás anyagaira mutatott. Könnyelműen hozzászóltam ehhez a témához, mondván: a novella halott. Erre azt a választ kaptam, hogy igen, halott, de nincs is szükség rá, mert ha lenne, életben tartaná a kereslet. Nem volt kedvem vitába bonyolódni ezzel a nézettel, de azt nem hallgathatom el, hogy nem értek vele egyet. Tény, hogy a hagyományos, mesélő novella halott, de ez nem egy közömbös halálhír, hanem a nemzet tragédiája.
Az, hogy nincs életerős történetközpontú prózánk, átsugárzik az élet minden területére, mert bármennyire is tagadjuk, és ellenkezünk, mi emberek úgy vagyunk kalibrálva, hogy csak történeteken keresztül ismerhetjük meg a minket körülvevő világot. Ha nem mesélünk egymásnak, vagy ha ezt nem az irodalom eszközeivel végezzük, kénytelenek vagyunk történetekként elfogadni azt a moslékot, amit az amerikai nejlonkultúra ennek ürügyén – krimik, sorozatok, szórakoztatás – ránk zúdít. És mire észbe kapunk, már ott tartunk, hogy képtelenek vagyunk egy épkézláb, eredeti forgatókönyvet összehozni a saját, tipikusan magyar történeteinkből. Talán még nem késő ezen változtatni.
