A kávézacc szlogenje

Az itt olvasható írásokat kávé mellé, gondolatébresztőnek szántam. Egyaránt alkalmasak lehetnek pár perces munkahelyi lazításra, stikában végzett iskolai netezésre vagy mackónadrágos, papucsos otthoni kikapcsolódásra. Mindezt szem előtt tartva igyekeztem olyan témákat találni, amelyek megfelelnek a kávéivás különlegesen elmélyült hangulatának, ezért csak azt írtam le, ami eszembe jutott.

Naptár

május 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Friss topikok

  • Quirke Swes: Ui.: valószínű ha én írnék ilyen dolgokat, amiket a megoldókulcs felsorakoztat tanár úr egy szép h... (2013.03.05. 07:17) Éretlenségi tétel
  • Intizar: Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilváno... (2012.11.25. 23:34) Herta Müller megmutatja
  • mistér: Kár érte, hogy a wc zárva van. (2011.10.16. 20:10) Avé Cézár Vavan
  • IGe: A Szórakoztató Valláskritika oldalon megosztottuk www.facebook.com/szorakoztato.vallaskritika (2011.10.04. 19:30) Képszámlálás
  • dezintegra: Ez mekkora volt :) Egyik legjobb, amit itt olvastam. (2011.07.19. 22:05) A férfiak látása

Majoros Sándor jegyzetei

2011.08.23. 10:27 Regénytár

A virtuális kapa messzire hajítódik

Tegnap egészen véletlenül rájöttem a modern világ legfélelmetesebb igazságára. A blogolásról, mint össznépi tevékenységről van szó, ami látszólag teljesen ártalmatlan, sőt, ha megfelelő színvonalon űzik, akár építő jellegű, kulturális tevékenység is lehet. Az önkifejezésnek ez a módja ma már annyira elterjedt, hogy a politikusok is bele-beleártják magukat, nem beszélve arról, hogy a tömegtájékoztatás és a modern média állapotáról készített statisztikák egy ideje már a lakosság blogolvasási szokásait is lekövetik.

Emiatt aztán cseppet sem érdemes csodálkozni azon, hogy egyesek elképesztő energiákat feccölnek bele a blogjukba. Némelyik internetes napló szinte már szerkesztőségként működik, szakértőkből, vagy csupán lelkes amatőrökből verbuválódott gárdával a hátterében, ami hosszú távon bizony meg is hozza az eredményét, mert az ilyen csúcsblogok olvasottsága a nyomtatott napilapokét is lepipálja. Az ember mindig jóleső érzéssel tér vissza hozzájuk, mert frissek, elegánsak, naprakészek és nem utolsó sorban ingyen hozzáférhetők.
 
A látszat tehát az, hogy a blogolás meggyógyította az információs forradalomban sebesült katonaként tántorgó hagyományos újságírást, és ez valahol így is van, legalábbis az olvasó szemszögéből. Mert blogíróként a helyzet azért egy kicsit más. Aki ilyesmire szánja magát lényegében két út közül választhat: vagy nekifeszül az elvállalt feladatnak, és legjobb tudása szerint, becsületesen igyekszik azt elvégezni, vagy a kudarc első jelére otthagyja a cuccot az internet szemétdombján és belefog valami másba.
 
A bloggyártást ugyanis nem fogja semmilyen etikai vagy büntetőjogi törvény. Nem kell leszerződni senkivel, és pláne nem kell engedélyt kérni valamilyen hivataltól, mert ez a dolog álnéven is végezhető. Mindez tovább erősíti annak látszatát, hogy a blogok széles választéka elhozta nekünk a Kánaánt.
 
De hadd kanyarodjak vissza eszmefuttatásom elejére, vagyis arra a fölfedezésre, amit tegnap sikerült megejtenem. Nemes egyszerűséggel az történt, hogy az egyik régi, kedvenc blogomat meglátogatva döbbenettel tapasztaltam: az oldal fogta magát és megszűnt. Ezen a helyen komolyzenéről írt igényes cikkek sorjázódtak, több évre visszamenőleg, napi frissülési rendszerességgel. Már eddig is csodálkoztam, hogy a szerző miként bírja ezt energiával, de most, úgy látszik, kiért a mezsgyére és elhajította a virtuális kapáját.
 
Ez a döbbenetes megállapítás vezetett rá arra, hogy megfogalmazzam a blogolás első törvényét: előbb vagy utóbb minden internetes napló kifárad, és megszűnik. Ha valóban szerkesztőségként működnének, akkor ez a folyamat nem lenne annyira drámai, mint egy kozmikus katasztrófa, de ezek csupán látszatszerkesztőségek, amelyek ráadásul szakosodtak is, tehát anélkül, hogy észrevennék, belebocsátkoznak a lehető legkíméletlenebb konkurenciaharcba. Ez pedig lassanként kifárasztja, majd pedig felemészti őket.
 
A legfájdalmasabb az, hogy ezzel a kifáradással a blog átminősült halott tartalommá. A neten publikált, sokszor csak átlinkelésekből, multimédiás betoldásokból képződött anyagból ugyanis a legtöbb esetben nem készíthető könyv – még elektronikus sem –, amelyet az ember megvásárolhatna és berakhatna a gyűjteményébe. Innentől pedig az is kimondható, hogy a bloggerek egyfajta, kulturális értelemben vett lassú harakirit végeznek magukon, amikor ötleteiket, gondolataikat a biztos pusztulásra ítélt netnaplókban publikálják.
 
Zárszóként csak annyit jegyeznék meg, hogy remélem, a Kávézacc nem jut erre a szomorú sorsra. De ha mégis, majd szólok, mielőtt elhajítás céljából meglengetném a fejem fölött a virtuális kapámat. Nehogy eltaláljon valakit.

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2011.08.17. 12:27 Regénytár

Toalett tortúrák

Sokan azért irtóznak a társas utazástól, mert a buszozás miatt le kell mondaniuk a normális toalett-használatról. A sok esetben több ezer kilométeres út megtételének nyűge Pityi Palkó ahhoz képest, amikor a technikai szünetre kiszemelt benzinkúton hosszú sor kígyózik az egyetlen, árva vécéfülke előtt.

Leginkább a hölgyek vannak kitéve ennek a borzalomnak, mert a férfiember többnyire gyorsan körülnéz, és ha lát a távolban egy bokrot, lazán odasétál, hogy a kíváncsi tekintetekkel mit sem törődve engedelmeskedjen a természet parancsszavának.
 
A baj akkor datálódik, ha nagyobb volumenű tevékenység éri utol az embert. Egy társas út során felszedett hasmenés például a legérdeklődőbbekből is nyom nélkül kiirtja az esztétika iránti fogékonyságot.
 
Mivel a buszos utazások terén régi motoros vagyok, aránylag átfogó képpel rendelkezem az európai közvécék helyzetéről és állapotáról. Állítólag egy olyan nemzetközi jogszabály is létezik, hogy a turistának előnyt kell biztosítani, ha egészen egyértelmű szándékkal beront valamelyik vendéglátó-ipari létesítménybe. Ezt a paragrafust még nem volt szerencsém megismerni, ráadásul az utazási prospektusok is mélyen hallgatnak erről a témáról. Ha befizetünk egy kulturális körútra, a kézhez kapott útiterv részletesen taglalja, hol, milyen látnivalókban lesz részünk, de arról egy szó sem esik, hogy a látnivalók oldalfalához vajon hozzátapad-e legalább egy vizelde.
 
Hasonló kaliberű gondot jelent az a szintén agyonhallgatott fejlemény, hogy a társas utazás során az ember úgyszólván le kell, hogy mondjon egy másik kulturális létszükségletéről, az öblös hangon történő szellentésről. A társas utazó abban reménykedik, hogy valamelyik benzinkút diszkrét mellékhelyiségében annak rendje- módja szerint elvégezheti ezt a kis rituálét, de amikor erre sort keríthetne, hirtelen rájön, hogy körülötte csupa idegen babrálja a sliccét (ha pedig nőnek született, akkor észreveszi, hogy a beriglizett ajtó előtt hosszú, tömött sorokban várakoznak a sorstársai). B-terv pedig nincsen.
 
A legellentmondásosabb ebben az egészben mégis az, hogy ha az utazó lekecmereg a buszról, rögtön azt hiszi, vécéileg biztonságban van. Egy olyan környezetben, ahol gyakoriak a turisták, alapból egymást érik a mellékhelyiségek, legalábbis mindegyik kávézóra, étteremre jut egy-egy. Gondok csupán akkor támadnak, ha az utazó olyan városba érkezik, ahol tumultuózus jelenetek zajlanak. Nemrég mi pontosan így jártunk a dél-itáliai Otrantóban. A település szűkre szabott főutcáján melaszként hömpölyögtek a turisták, ráadásul az őslakosok csak azoknak a vendégeknek biztosították az éttermi klozet használatot, akik rendeltek valamit az étlapról. A bárokban és a kávézókban a kétbetűs fülke ismeretlennek fogalomnak számított. Nem maradt más választásunk, mint a helyi turisztikai hivatal mögé húzódva, a csorgatásos metakommunikáció nyelvén kifejteni az ezzel kapcsolatos elmarasztaló véleményünket.
 
Az igazi poén mégis idehaza, kicsiny, de szép hazánkban fogadott bennünket. Miután hosszú és váltakozó sikerű hadjáratunk során megostromoltuk Itália nyilvános illemhelyeit, az első kifejezetten hazai benzinkúton rohanvást közelítettük meg az otthonos biztonság érzetével kecsegtető közvécét. Csakhogy az ajtó zárva volt, pontosabban egy pénzbedobásos alapon működő beléptető rendszeren keresztül lehetett elérni. Akinél nem volt százforintos, elölről is, hátulról is megnézhette magát.
 
A privát véleményem innentől egészen egyértelmű: üdvözítően szép az, ha a súlyos terhek alatt roskadozó Európát a csúcstechnológiák alkalmazásával próbáljuk utolérni, de ha ezt a menetelést a közös illemhelyeink automatizálásával kezdjük, akkor turistaként ne szidjuk a klozeteiket előlünk elzáró otrantóiakat. Inkább nézzünk körül a bozótosban.  

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2011.08.02. 11:52 Regénytár

Ramadán idején

Legelőször a hetvenes évek közepén találkoztam a ramadánnal. Katona voltam a káprázatos szépségű Boszniában, de nem emiatt kerültem fizikai kontaktusba ezzel a számunkra keresztényekre nézvést embertelen kínzással felérő muzulmán vallási ünneppel, hanem mert az akkori Jugoszláv Néphadsereg szó szerint gyűjtőhelye volt a különféle politikai és vallási meggyőződést kinyilvánító figuráknak.

Még ma is emlékszem, hogy egy tuzlai (iparváros Észak-Boszniában) illetőségű katonatársam, az erősen bohóckinézetű Hatunics Zaim világosított fel a ramadán mibenlétét illetően, ami egyfajta kulturális sokként hatott rám. Mi az, hogy egy hónapon keresztül nem lehet inni és enni?! Nincs olyan igazhitű, aki ebbe ne pusztulna bele, a hamishitűekről nem is beszélve. Zaim erre azt mondta, csak addig nem szabad enni és inni, ameddig le nem megy a nap, és jóízűen belekóstolt az ebédre kapott babgulyásba. Nem hiszem, hogy abban a heterogén társaságban bárki is betartotta volna Mohamed próféta előírásait. Pedig voltak ott mindenféle népek az albánoktól a bosnyák muzulmánokon át egészen a ki tudja, milyen vallású cigányokig. Nekem eleinte az is fura volt, hogy a pottyantós vécékben mindenütt ott díszelgett egy palack víz. Fogalmam sem volt, hogy a mohamedánoknál ez az eszköz a toalettpapírt helyettesíti, mégpedig – bármennyire is furcsa – inkább kulturális, mintsem vallási alapon.
 
Abban az időben, úgy 35-40 évvel ezelőtt, a vallásnak még senki sem tulajdonított akkora jelentőséget a Balkánon, mint manapság. A nagy, erős államalkotó népek fiai akkoriban még a népfelszabadító háború hagyományai szerint baszogatták a hozzánk, magyarokhoz hasonló reszliket, nyíltan a képünkbe vágva, hogy a mi őseink fasiszták voltak, akik ellen az ő partizán őseik öldöklő küzdelmet folytattak. A hozzám hasonló, békeszerető elemek legfeljebb verbálisan próbáltak ennek ellenszegülni, mondván, hogy ez nem igaz, a mi őseink egyáltalán nem voltak fasiszták, de a nagy, államalkotó népek fiai jó másfél fejjel magasabbak voltak náluk és tele torokkal ordibálták, hogy: oj lijepa majszka zoro.
 
Az albánokkal más volt a helyzet. Ők mindig és mindenütt klikkesedtek. Ha pihenőt kaptunk, rögtön megtalálták egymást, ilyenkor félkörbe állva, komor képpel cigarettáztak, és mint a farkas az odújából, lapos pillantásokkal nézegették a körülöttük sürgölődőket. Engem hál’ istennek már a katonáskodásom első napjaiban felvilágosítottak a szerb bajtársak, hogy egy albánnak sosem szidjam az anyját, még viccből sem, mert gondolkodás nélkül belém vágja a bajonettot. Nem is tettem ilyet soha, de nem beszariságból, hanem mert valakinek az anyját szidni egész egyszerűen nem volt szokásom.
 
Úgy rémlik, az albánok egy fokkal komolyabban vették a ramadánt is, mert ezekben a napokban és hetekben a tisztek a szokásosnál is toleránsabbak voltak velük, pedig azelőtt se mertek nekik szólni, ha kivonták magukat a békeidős katonaság lényegét képező látszatmunkákból. A cigarettázásról viszont az albánok sem mondtak le. Talán azért, mert a ramadán eredeti kiírásában ez a tétel nem szerepelhetett, tekintve, hogy a próféta idejében még nem létezett dohány Európában.
 
A ramadán azóta egyfajta multikulturális különlegesség lett az Ókontinensen. Túlzás lenne azt mondani, hogy beépült a köztudatba, de egyre biztosabbnak tűnik, hogy itt van, és egyre többen poénkodnak is vele, hogy ha betartanánk, tán ez lenne a legolcsóbb és leghatékonyabb fogyókúra. Mohamed nagyon tudhatott valamit. 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2011.08.01. 12:01 Regénytár

A magyar sportélet elmeállapota

Ezen a szép, hétfői napon a magyar sport helyzetéről fogok értekezni, mégpedig abból a speciális nézőpontból, ahonnét én látom. Az én perspektívám, amelyből remek panoráma nyílik erre a területre, egy tévénézésre használt ülő, fekvő alkalmatosság, erről szoktam nyomon követni a magyar sportélet körül zajló eseményeket, de a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem minden közvetítésre vetem rá magam. Nem nézem pl. az utóbbi időben nagyon divatba jött pókerversenyeket, viszont nézem a focit, ami ugyanaz, mintha önmagam ellensége lennék.

Kézenfekvő lenne most is ezzel a témával foglalkozni, mert a magyar foci szőrmeresztő borzalmassága tálcán kínálgatja a jobbnál jobb cikizési lehetőségeket, ám ez részint lerágott csont, részint süket fülekre talál.
 
Itt jegyzeném meg, hogy habár nem folytattam családfeltáró kutatásokat, gyanús az erőm, hogy a trójai Cassandrához rokoni kapcsolatok fűznek. Aki nem tudná, ez a szerencsétlen, idiótának nézett hölgy mindig megmondta a tutit, de soha, senki nem hallgatott rá. Velem is így van ez, és nem csak a sport terén kifejtett jóslásaimban, hanem globálisan mindenben. Amikor például arról danoltam, hogy a környezeti károk csaknem teljes egészében a közlekedés rovására írhatók, a füle botját se mozgatta senki arra a javaslatomra, hogy azonnali hatállyal be kell szüntetni a légi és magáncélú automobilközlekedést, különben záros határidőn belül kipurcanunk. Máig nem értem, mi vacillálni való volt ezen, de az emberiség lelke rajta. Én szóltam.
 
Ami a magyar sport helyzetét és elmeállapotát illeti, legújabban az úszó vb-n elért szerény sikereink miatt szomorkodhatunk. Tény, hogy van egy aranyunk, és négy bronzunk, de ettől még nem vagyunk ízig-vérig úszónemzet. A nagy generáció ideje lassanként lejár, utána pedig jön a világűr sötétje egy-két magányos csillaggal. A bronzérem sehol a világon nem dicsekvésre való, de úgy fest, miránk, magyarokra olyan idők jönnek, amikor egy világversenyen elért bronznak is nagyon kell majd örülnünk. Az okok, amelyek idáig vezettek bennünket annyira mélyenszántóak, hogy nálam százszor okosabbak sem tudnak velük mit kezdeni. De nem lennék méltó Cassandra régi hírére, ha nem tudnám ezzel kapcsolatban is az üdvözítő megoldást.
 
Természetesen csak Budapest szintjén gondolkodom, merthogy ott élek. A megoldást pedig a még mindig szép számmal létező, önkormányzati tulajdonban lévő foghíjtelkek jelentik, amelyeket minimális ráfordítással kosárlabda vagy egyéb sportpályákká lehetne alakítani, ahol a fiatalok ingyen és kedvtelésből sportolhatnának, ameddig jólesik. Nem azt kéne nézni, kinek lehet elpasszolni ezeket a telkeket, hogy aztán üresen kongó irodaházak épüljenek rájuk, hanem a magyar sport és a fiatalság testi-lelki egészégének megóvása, szinten tartása és fejlesztése érdekében szabad mozgásra alkalmas terekké kellene nyilvánítani mindegyiket. Az önkormányzatok a kutyák kakáltatását célzó területek kialakításával és körülkerítésével nem voltak ennyire szűkkeblűek, ami azt bizonyítja, hogy a magyar mentalitás szempontjából a városi kutyatartás sokkal fontosabb, mint a testkultúra.
 
Mindaddig, amíg ezek az üres, elhagyatott telkek építkezőkre várnak, a magyar sport utánpótlás nélkül sorvadozik, mert mondhat bárki bármit, és a mindenkori államhatalom célkitűzhet bármilyen népegészségügyi, nemzetmentő sportprogramot, ha a fiatalok spontán módon nem kezdik el ezt a mi időnkben még magától értetődő tevékenységet, ebben a dologban sem fogunk kikecmeregni a zuhanórepülésből, az hétszentség. Ami meg az üresen álló foghíj telkeket illeti, nálunk, a Medve utcában is van belőle egy szép, elgazosodott példány.

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2011.07.26. 14:46 Regénytár

Fegyvert a népnek!

Most olvastam, hogy a norvég rendőrök azért nem helikopterrel mentek a vérengzés helyszínére, mert a pilóta éppen szabadságon volt, ráadásul az osztagot szállító egyik csónak is elsüllyedt. A tömeggyilkos pedig mindeközben csak lőtt és töltött, akik pedig az útjába kerültek, legfeljebb imádkozhattak, hogy mire rájuk kerül a sor, fogyjon el a golyó.

A norvég közvélemény most a rendőrséget támadja, mert mi tagadás, a fiúk nem álltak a helyzet magaslatán. De ez már csak a tehetetlenség újabb megnyilvánulása, mert ha a világ legjobban kiképzett, legszuperebbül felfegyverzett és legrövidebb reakcióidejű SWAT kommandója ott dekkol a túlsó parton, a vérengzést akkor sem akadályozhatta volna meg. Pusztán azért, mert nem logikus gondolkodású ellenséggel kellett harcolnia, hanem egy irracionalitásba temetkezett őrülttel.

Szerintem a biztos védekezésre egyetlen módszer létezik – amivel tudom, nagyon sokan nem értenek egyet –, mégpedig a korlátlan, szabad fegyverviselés. Ha azon a szigeten minden fiatalnak ott fityegett volna az oldalán egy irgalmatlanul nagy pisztolytáska, benne az elmaradhatatlan gyorstüzelővel, a magas szőke rögtön az első lövés eldurrantása után kapott volna egy tucatot a homloka közepébe.

Tény, hogy a korlátlan fegyverviseléssel a sültbolondok is játszva beszerezhetnék a gyilkoláshoz szükséges eszközöket, de amikor használni kezdenék őket, a normális gondolkodásúak nemes egyszerűséggel és ugyanilyen gyorsasággal firhanggá lyuggatnák mindnyájukat. Egyébként pedig az idióták minden tilalom dacára ma is könnyedén beszerzik maguknak a stukkereket, sőt, minél nagyobb barom valaki, annál lazábban és egyszerűbben kapja meg a fegyvertartáshoz szükséges engedélyt.

Természetesen ez a dolog a fegyverviseléssel csak akkor működne, ha nem volna vele szemben semmilyen ellenkezés. Ha csak a békés honpolgárok egy szűk rétege szánná rá magát arra, hogy hatlövetűje legyen, a mai helyzet lényegében mit sem változna, de ha a mordályviselés kötelező lenne, a terroristák egy szempillantás alatt elbizonytalanodnának, és ez a dolog szép lassan, fokozatosan kimenne a divatból. Az ember ugyanis az idők kezdete óta individuálisan is fegyverviselésre termett, ám az elidegenedett, urbánus életforma ezt valahogy kiölte belőle. A baj csupán az, hogy a világ működési rendje a kardfogú tigris óta semmit sem változott, de ezt mi nem vagyunk hajlandók elismerni.

De ha már társas lények vagyunk, és a fegyver ugyebár veszélyes jószág, a dolgot úgy is lehetne szabályozni, hogy volna, akinél csak töltetlen pisztoly lenne, és volna, akinél csak golyó. A kettő összekombinálása és működésbe hozása tisztán kommunikáció kérdése maradna. Már ha jutna rá idő.
www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása