A kávézacc szlogenje

Az itt olvasható írásokat kávé mellé, gondolatébresztőnek szántam. Egyaránt alkalmasak lehetnek pár perces munkahelyi lazításra, stikában végzett iskolai netezésre vagy mackónadrágos, papucsos otthoni kikapcsolódásra. Mindezt szem előtt tartva igyekeztem olyan témákat találni, amelyek megfelelnek a kávéivás különlegesen elmélyült hangulatának, ezért csak azt írtam le, ami eszembe jutott.

Naptár

május 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Friss topikok

  • Quirke Swes: Ui.: valószínű ha én írnék ilyen dolgokat, amiket a megoldókulcs felsorakoztat tanár úr egy szép h... (2013.03.05. 07:17) Éretlenségi tétel
  • Intizar: Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilváno... (2012.11.25. 23:34) Herta Müller megmutatja
  • mistér: Kár érte, hogy a wc zárva van. (2011.10.16. 20:10) Avé Cézár Vavan
  • IGe: A Szórakoztató Valláskritika oldalon megosztottuk www.facebook.com/szorakoztato.vallaskritika (2011.10.04. 19:30) Képszámlálás
  • dezintegra: Ez mekkora volt :) Egyik legjobb, amit itt olvastam. (2011.07.19. 22:05) A férfiak látása

Majoros Sándor jegyzetei

2011.07.19. 09:23 Regénytár

A férfiak látása

Egy átfogó szűréssorozat után kiderült, hogy a magyar férfiak több mint a felének komoly látásvizsgálatra lenne szüksége. Nekem ettől a hírtől a szemem sem rebbent. Régóta tudom, hogy a mai magyar férfiak szemével valami baj van, mert ha nem így lenne, nem cuppannának rá a mai magyar lányok döntő többsége által felkínált választékra.

Lehet, hogy a természetes kiválasztódás tehet minderről: mivel a mai magyar lányok mindent elkövetnek, hogy műanyagokkal telepumpált, krikszkrakszokkal kitetovált vámpírivadékokká változzanak, a jó öreg természet megtette a szükséges ellenlépéseket, és homályos látást bocsátott a nemzőképes férfiak egyre fogyatkozó táborára. Mindez természetesen nem érne semmit a férfiak ösztönös hiúsága nélkül, mert egy közönséges rossmannos szemüveggel is könnyedén rájöhetnének a turpisságra. De a magyar legények nem szívesen viselnek szemüveget, és ezzel a sorsuk megpecsételődik.
 
Hős nemzetünk intenzív válsága és a természetes kihalás felé sodródása szerintem ennek a faramuci helyzetnek köszönhető (már ha az ilyesmi egyáltalán köszönhető). Dicső fiaink a maguk eredendően csapnivaló látásával becserkészik, meghódítják és ilyen-olyan párkapcsolatokra bírják a fent emlegetett, magas műanyagtartalommal rendelkező honleányainkat, de amikor alaposabban is  megtapogatják őket, kiderül számukra az átveréses hamisság. A magyar férfiakat ez a fölfedezés részint sokkolja, részint a meghasonlás állapotába taszítja, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyszer s mindenkorra elmegy a kedvük a hagyományos elveken nyugvó családalapítás gondolatától.
 
Ha létezik globális intelligencia, akkor az evolúció, mint folyamat, és mint az élő szervezetek fölött regnáló hatalom pontosan tudja, hogy ezzel az önmagát gerjesztő folyamattal  – amelynek során a nők egyre nőietlenebbekké, a férfiak pedig férfiatlanabbakká válnak – lényegében kibabrál az őt semmibe vevő, a biológiát, a hormonokat és az egész szerves kémiát félretaszigáló szépség- és szemüvegiparral. A végeredmény nem lehet kétséges, hiszen a magyar férfiak nem csak a nőket látják homályosan, hanem például a magyar futballt is, amelyről egyébként a tiszta, egészséges látással és tőlünk nagyobb tartással rendelkező külföldiek egy sanda rápillantás után is képesek megállapítani, hogy nincs rajta semmi néznivaló.
 
Nem hallgathatom el, hogy mindezt nagy fájdalommal és még nagyobb félelemmel írom le, mert attól tartok, azok a férfitársaim, akiknek a társkeresés során szerencséjük volt, és az egyre fogyatkozó kínálat ellenére valódi, hús-vér menyecskékre tettek szert, fatvát fognak rám kiabálni. Az ügy jelentősége talán megéri ezt a kockázatot, mert a magyar ipar jelenlegi teljesítőképessége mellett nem lennénk képesek alanyi jogon biztosítani a fehér botot a magyar legényeknek, ha a végek végén teljesen megvakulnának.  
 
A lehető legőszintébben remélem, hogy erre azért nem kerül sor, mert a mai magyar lányok előbb-utóbb rájönnek, hogy mesterséges adalékanyagok – és az általam mérhetetlenül utált tetoválás – nélkül is szépek. Sőt, csak úgy.

 

www.regenytar.hu

1 komment

2011.07.13. 12:19 Regénytár

Élhetünk-e légkondi nélkül is teljes életet?

A civilizált élet légkondi nélkül épp úgy elképzelhetetlen, mint megjárni Velencét és nem hozni haza világító műanyaggondolát.

Előre bocsátom: nekem nincs légkondim, tehát nem vagyok a téma szakértője, de valami mégis azt súgja, ez a találmány egyike az emberiség sorsát romba döntő haszontalanságoknak. Merész tézisemet arra az egyszerű felismerésre alapozom, hogy pl. a trópusokon a villanyáram feltalálása előtt is éltek emberek, és jól megvoltak légkondi nélkül. Tény, hogy városias környezetben a hőség sokkal elviselhetetlenebb, mint vidéken, mondjuk, egy öreg diófa alatt, de a városi emberek sem teljesen tehetetlenek. Mindenki tudja, hogy a mediterrán városokban sikátorszerűen szűkek az utcák, ami részben a helyhiány, részben meg a hűvöstartás miatt van. Néhány évvel ezelőtt abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy éppen egy rekordhőhullám idején jártam Córdobában, de az óváros keskeny utcáin ebből alig éreztem valamit.
 
Mindaddig, amíg mifelénk valakinek eszébe nem jut ilyen technikával építkezni, hadd említsem meg gyerekkori nyaralásaim színterét, a szépséges Zombor városát, amely a legzöldebb település egész Közép-Európában. Az utcákon valóságos zöld alagutat képeznek a hatalmasra nőtt galagonyafák, amelyek alatt akkor is kellemes a séta, ha fentebb csúcsra járatva süt a nap.
 
De ha ezek a lehetőségek – rajtunk kívülálló okok miatt – kiesnek, még akkor is marad néhány trükk, amellyel kirángathatjuk a hőség méregfogát. Nagyon hatásos lehet például az önszuggeszció. Miközben a városban élvezzük az urbánus életforma minden jótéteményeit, képzeljük el, milyen lehet ebben a melegben kint a mezőn hajlongani egy szál kapával a kezünkben. Ha jó a fantáziánk, garantáltan jobban fogjuk érezni magunkat. A másik lehetőség ennek a technikának a továbbfejlesztése: béketűrő módon el kell viselni azt, hogy ilyenkor izzadunk, mint a ló. A folyamatos vízivás pedig csodákra képes.
 
Természetesen apró kortyokban szabad csak inni és kizárólag langyos vizet, mert ez esetben nem a hidegen, hanem a folyadékon van a lényeg. Legvégül pedig hadd jöjjek elő a hőség elleni csodafegyverrel, amely úgy veri kenterbe az összes légkondit, hogy csak na. Arról van szó, hogy kánikulában ne csináljunk semmit. Húzódjunk be valami jó kis árnyékos helyre, nyújtóztassuk ki a lábunkat, de csak a hűvösség széléig, onnét egy centivel se tovább, és szemléljük a lehető legmélább egykedvűséggel a hőség izzásában remegő tájat. Azt nem garantálom, hogy ez lesz számunkra a hetedik mennyország, de hogy nem kapunk krónikus arcüreggyulladást az holtbiztos.
 
Végül hadd mondjak valami jót is a légkondiról: azt vajon hallották-e, hogy Fidel Castro ennek a berendezésnek köszönheti az életét? 1953-ban a Moncada laktanya sikertelen ostroma után Fidelék visszavonultak, de reménytelen helyzetükben meg kellett, hogy adják magukat Battista katonáinak. A diktátor egy bizalmi emberét küldte ki a letartóztatásukra, azzal a határozott utasítással, hogy Fidelt a helyszínen lője agyon. Igen ám, de ez az ember a légkonditól olyan súlyos megfázást kapott, hogy nem bírt kikászálódni az ágyából, a helyettese pedig titkon szimpatizált a felkelőkkel. A többit tudjuk.

4 komment

2011.07.11. 09:59 Regénytár

Államalkotó helyzet

Mély megnyugvással olvasom, hogy egyre több ország van a földön. Szó ne érje a ház elejét, de azt már eddig sem nagyon értettem, hogy bolygónk méretéhez képest miért van ilyen csekély számú államszerveződés, mert abban ugyebár egyetérthetünk, hogy a hétmilliárd emberhez képest az a 193, amelyet a Wikipédia független országként emleget, nevetségesen kevés.

Jelen pillanatban Dél Szudánról van szó, amely több évtizedig tartó polgárháború után vált függetlenné. Őszintén remélem, hogy ezt a példát sokan és sokféleképpen fogják majd követni. Itt, Európán belül is jól jöhetne néhány új nemzeti lobogó, de a recsegő, ropogó vagy éppenséggel rizsfelfújtként terjeszkedő nagy világbirodalmak szétporciózódása sem volna utolsó dolog.
 
A tréfát félretéve, én például simán el tudom képzelni, hogy Buda elszakadjon Pesttől. Ha jobban belegondolok, mindennek már régen be kellett volna következnie, és nem is kerülne túl sokba. Pest, mondjuk, köztársaság lenne, Buda pedig alkotmányos monarchia, vagy fordítva. Az elszakadás fizikailag úgy történne, hogy föl kéne robbantani azt a néhány hidat, amely ezt a városképződményt most még összeköti (a metróalagúttal már volna egy kis probléma, de a felek ezt is megoldhatnák egy zászlóalj nepáli ENSZ békefenntartóval).
 
A Margitsziget státusa ugyan nem lenne egyértelmű, de ezen meg segíthetne a korlátozott területi autonómia, amely egyfajta vámmentes övezetként is működhetne.
Még jobb lenne, ha a frissen szétvált városrészek – a Budai Királyság és a Pesti Köztársaság – azonnal hadat is üzennének egymásnak, mert ez idecsábítaná a nagy, nemzetközi hírügynökségeket, amelyek mögött ott tolakodnak a befektetők. A háború természetesen csak operett szinten nyilvánulna meg, a felek nagy parádékat és fesztiválokat tartanának a maguk területén, egyfajta farsangi kavargást teremtve a különféle egyenruha és military divatoknak.
 
Mindeközben a háttérben lázasan folyna az önállósult államok létjogosultságát igazoló kampány: Pest és Buda egyaránt nagy hangsúlyt fektetne a szép, tiszta és biztonságos utcakép kialakítására, beleértve azt is, hogy a hajléktalanokat munkával, hajlékkal és egyéb kiegészítőkkel megpakolva eltüntetné a világ szeme elől. A két városrész törekvései abban azért összetalálkoznának, hogy mindketten nagyon igyekeznének elhatárolódni az őket körülvevő Magyarországtól, aminek következtében a Budai királyság fallal, a Pesti köztársaság aknákkal telehintett vizesárokkal venné körbe magát.
 
Nem kétséges, hogy ez az egészséges versengés mindkét területen soha nem látott módon megdobná a gazdasági és a kulturális életet. A dolog velejárójaként egyre többen kezdenének ácsingózni ilyesfajta babérokra, így az is bekövetkezne, hogy a Buda Királyság bizonyos részei, mint pl. a Medve utca egy idő után leválna az anyaállam csecséről, és mondjuk, hadat üzenne a szomszédos Kacsa utcának. Pesten mindez akár a Szövetség utca és az Alsó erdősor utca szembekerülésével is realizálódhatna. Ezek természetesen további próbálkozóknak nyitnának utat, vagyis hamarosan miniatűr utcaállamok lépnének az addigi masszív városrész birodalmak helyére.
 
A következő lépés a háztömbök önállósodása lenne, amelyet az egyes családok, sőt a családokon belül a szobák, lichthófok és szellőzőaknák új államokká alakulása követne, de ebbe már bele se merek gondolni.
 

Szólj hozzá!

2011.07.06. 13:08 Regénytár

Utazzunk virtuálisan!

Egyre többen vannak, akik elutaznak a világ valamelyik egzotikus pontjára, ahonnét a Facebookon folyamatosan közvetítik az élményeiket. Hamarjában nem tudom, mit mondhatnék erre, de azt bizton ki merem jelenteni, hogy ha én a nyaralásom ideje alatt hasonló galádságot cselekednék, azonnal száradjon le a kezem, a lábam, meg minden kiálló testrészem.

Talán nem vagyok egészen egyedül azzal a véleményemmel, hogy aki a nyaralásán sem tud elszakadni a virtuális világtól, jobb, ha nem is kísérletezik a valóságossal. Ugyanilyen határozottan ki merem jelenteni azt is, hogy a nyaralás szerves, sőt mindennél lényegesebb része maga az utazás. Nem értem például azokat, akik felülnek egy aeroplánra Budapesten, és a kontinenst átszelve néhány órával később leszállnak, pl. Barcelonában. Ezeknek a szerencsétleneknek fogalmuk sincs, milyen érzés végigutazni a Cote d'Azur csupa viadukt-alagút autósztrádáján, és hogy a sík, jelegtelennek látszó Provence után a Pireneusok fenséges ormai szinte rádőlnek az odaérkezőkre. Számomra a repülős utazás egyfajta lelki nyomorúság. Az utazást végig kell szenvedni, mert különben nem tanuljuk meg tisztelni a távolságot.
 
Mi, magyarok azt tartjuk magunkról, hogy szívesen fogadunk be a hajlékunkba idegeneket, és hogy ugyanilyen szívesen vágunk neki a messzi idegen tájaknak. A tézis első részéhez nincs mit hozzáfűznöm, de ami a messzi tájak megismeréséhez vonatkozik, az sajnos nem igaz. Ezt tapasztalatból tudom. Az idén ugyanis egy nem annyira távoli, mint amennyire a magyar utazáskultúra előtt ismeretlen országba, a Szerbia és Görögország közé ékelődött Macedóniába szerettünk volna ellátogatni a párommal. Mivel a hátizsákos turizmusból már mind a ketten kinőttünk, megkerestük azt az utazási irodát, amely Magyarországon egyedüliként - és a történelemben először - megpróbálkozott ezzel a területtel. Már a prospektusuk is valódi kuriózumot ígért - Macedónia szemet gyönyörködtető tájain ringott a hellén kultúra bölcsője és mindmáig káprázatos gyűjtőhelye a bizánci történelmi emlékhelyeknek -, ezért még a tavasz elején lefoglaltunk magunknak két helyet. Nem sokkal ezután a a legszínvonalasabb utazással foglalkozó tévécsatornán, a Travel Channelen megkezdték egy Macedóniát népszerűsítő, igen nívós prospektusfilm sugárzását, ami tovább fokozta a kíváncsiságunkat. Egészen a közelmúltig úgy festett, egy minden percében egyedi utazásnak nézünk elébe.
 
De a múlt héten kaptunk egy e-mailt, amelyben a szervezők sajnálattal közölték, hogy a macedóniai utazást nem tudják vállalni, mert ez idáig - egy hónappal voltunk az indulás tervezett dátuma előtt - nyolcan, azaz nyolcan adtak le rá foglalást. A tízmilliós magyarságból rajtunk kívül tehát még hat ember volt kíváncsi erre a minden elemében fölfedezésre termett vidékre. Természetesen felhívtuk az irodavezetőt, mert ezt a kulturális sokkot igen nehéz volt megemészteni - az utazás alig tartott volna tovább egy hétnél, és ha a balatoni árakat vesszük alapul, nem is került sokba - , ám ő hasonló állapotban volt, mint mi, vagyis romokban hevert. Azt mondta, a magyarok inkább elmennek Görögországba, ahol lényegében nem csinálnak mást, mint egy hétig abálódnak a tengerparton.
 
Most már azt is tudom, miért van így: a tengerparton sokkal könnyebb a laptopon vagy a tablet gépen bűvészkedni, mint egy olyan vidéken, ahol a látnivalók bemutatására nem elég néhány odavetett közhely. Ennek egyik hozadéka pedig az, hogy ma már sokkal magabiztosabban utazunk virtuálisan, mint valóságosan. Csak azt nem értem, ehhez miért kell a szó fizikai értelmében is útra kelni?

 

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

2011.06.28. 09:42 Regénytár

Pusztába kiabáltatott reklámok

Sok szó esik mostanában a reklámhangerő nevű trükkről, ami nem több egy ócska, agresszív kucséber technikánál, ráadásul abszolúte hatástalan. Azt ugyebár mindenki tudja, mit jelent ez a valóságban: az ember szépen, kényelmesen elszundikál a tévé előtt, és már majdnem álmodik is, amikor hirtelen és minden átmenet nélkül akkorát ugrik az eladdig épp hogy csak suttogó hangerő, mint Bob Beamon az 1968-as olimpián. 

Ez a jelenség úgy elterjedt a tévében, mint a dudva. Valamelyik sunyi reklámguru kitalálta, hogy milyen frankó lenne, ha rátennénk egy lapáttal a reklám hangerejére, mert így az emberek pofájába szinte belevágódna az információ, a többi meg birka módra átvette. Senki sem jutott el a gondolkodásban odáig, hogy a gyakorlatban is megnézze, vajon működik-e ez a dolog egyáltalán.
 
Mielőtt feltárnám az ezzel kapcsolatos teljes igaságot, engedjék meg, hogy ismertessem a tévéreklámok bősz világával kapcsolatos személyes tapasztalataimat. Büszkén kimondhatom, hogy már vagy hat éve nem néztem végig egyetlen reklámot sem, ezért fogalmam sincs, mi a trendi manapság, és milyen változás történt ebben a műfajban az ezredforduló óta. Ráadásul ehhez a dologhoz nem is volt szükségem átlagon felüli önuralomra, mert mint mindenkinek, nekem is ott van a kezem ügyében a távirányító, amelyet, ha jön a reklámblokk, egy laza, ámde rutinos mozdulattal megpöccintek és máris egy másik, reklámmentes csatornán találom magam.
 
A kulcsszó tehát a távirányító, ez a kicsiny, ugyanakkor minden porcikájában rafinált eszköz, a homo televisionis legjobb barátja. Neki köszönhetjük, hogy ezt az alpárian durva trükköt lazán és csuklóból vissza tudjuk verni. Egy kis rutinnal, meg a belső biológiai óránk használatával az is elérhető, hogy pont annyi idő elteltével kapcsoljunk vissza, amikor ez az inzultus véget ért.
 
Nem győzök csodálkozni azon, hogy a reklámszakma irányadói miért nem érték fel ésszel ezt a nyilvánvaló igazságot, mármint hogy amit erőszakkal tukmálnak rá az emberre, attól ösztönösen elfordulnak? Ez a reklámhangerő növelés csak akkor működne, ha a nézőnek nem volna rá semmilyen válaszlehetősége, de mert mindenkinek megvan a magához való esze - ami tán nem elég arra, hogy mindnyájan multimilliomosokká váljunk, de a távirányító használatához igen -, ez az egész egyszerre szánalmas, nevetséges és hatástalan.
 
Egészen más lenne a helyzet, ha ennek éppen a fordítottját tennék, és a reklámok idejére az alig hallhatóság szinte alá csökkentenék a hangerőt, mert ekkor az emberekben rögtön feltámadna a kíváncsiság, és önként, dalolva hangosítanák föl a készülékeiket. De ehhez magasabb szintű elvonatkoztatásra és empátiára lenne szükség, amire a reklámszakma a mai, háborús idegállapotában aligha képes. Nekem mindenesetre tévénézéskor mindig a kezem ügyében van távirányító és szárazon tartom benne az elemeket.

www.regenytar.hu

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása