A mai, megszorítós világban egyre kevesebb nagy volumenű üzleti lehetőség kínálkozik az olyan, kétkezi emberek előtt, mint amilyen én is vagyok. Sokat reméltem például az ötmilliárdot érő légi fotózástól, de azt sajnos lefújták, mielőtt még elindulhattam volna a közbeszerzési pályázaton. Ezenkívül már csak egy tuti bizniszem maradt, a szerb háborús bűnös – mások szerint hős – fejére kitűzött vérdíj, amelyet a szerb állam nemrég tízmillió euróra emelt.
A dolog politikai hátterével nem foglalkoznék, mert azt mindenki tudja, hogy a szerb államvezetés nem saját jószántából hozta meg ezt a döntést. Aki pedig gyakran mászkál szerb közösségi oldalakon – mint ahogy én is – biztosan találkozott már olyan képi anyagokkal, amelyek Ratko Mladics jelen körülményeiről készültek. Néhány hónappal ezelőtt például rábukkantam egy viszonylag terjedelmes képriportra, amelyen Mladics tábornok és kedves családja valami szvecsárfélét ünnepelt, sok tucat résztvevővel.Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt mondom: Szerbiában nem egyen vannak, akik pontosan tudják, hol lakik Ratko Mladics, és még többen lehetnek azok, akiknek nagyon jól jönne az a tíz millió euró. Halvány fogalmam sincs, milyen metodika szerint kell beköpni valakit, de talán elég hozzá az is, ha az ember felhív egy bizonyos telefonszámot, bediktálja az adatait, és megmondja, amit mondani szándékozik. Ezt követően a milícia kimegy az adott címre, leellenőrzi, hogy tényleg ott laknak-e Mladicsék, és ha igen, kattan a bilincs, pár nap múlva pedig megérkezik a bankszámlára a lóvé.
Hát persze. Ahogy azt Móricka elképzeli. Ez a tízmillió euró olyan, mintha egy bugyborékoló lávával megtöltött vulkánkráter közepén úszna valami tűzálló edényben. Bárki odaereszkedhet ejtőernyővel és megfoghatja, de kihozni egyszerre nonszensz és lehetetlen. Az a személy, aki beköpné Mladicsot, a kb. hétmilliós szerbség többségének haragjával találná magát szemben, és ez elől még az sem jelentene menekvést, ha egy nyílt tengerrel körülvett, összkomfortos szigeten lakna. De az igazi teljesítmény az lenne, ha a feljelentés Szerbiában történne, és azzal a rengeteg pénzzel a zsebében próbálná meg elhagyni az országot.
Amennyiben Hollywood egy minden porcikájában eredeti, ugyanakkor mozgalmas és látványos akciófilm forgatókönyvre vágyik, ezt a témát kéne elővennie. A film nyitó jelenetében a főhős begyalogolna Belgrád egyik külteleki rendőrőrsére és elkérné a Mladics följelentésére készített formanyomtatványt. Az ügyeletes rendőr szeme kinyuvadna, aztán a legalsó fiókból – melynek hosszas keresgélés után lenne meg a kulcsa – kivenne egy poros, egérrágta cetlit. Emberünk kitöltené az űrlapmezőket, aztán elkérné az elismervényt és távozna. De az ügyeletes közben az asztal alatt megnyomná a riasztógombot, aminek következtében Szerbia szerte fegyverkezni kezdenének a háborús veteránok. Miközben a főhős kifelé gyalogolna az épületből, odakint már vagy egy zászlóaljnyi csetnik várná csőre töltött Kalasnyikovval.
A történések innentől Hollywood közismert fordulatai szerint bonyolódnának, és happy enddel érnének véget. De hogy ebben a sztoriban mi lenne a happy end, azt éppenséggel nem lehet tudni. A lehetőség viszont adott, aki igazán tökös és vállalja az akcióhős szerepét, ezzel a sztorival most tízmillió eurót kereshet. Ezer a szerencsém, hogy Ratko Mladics nem az én szomszédomban lakik.
Nekem ez a dolog a katonáskodásom idején jutott eszembe először. A boszniai Travnik városába kerültem, egy a miénktől teljesen eltérő kultúrába, mégpedig úgy, hogy berukkolásom idején a kevésnél is kevesebbet tudtam szerbül. A tisztek folyton üvöltöztek velem, mert nem értettem az utasításaikat, így a sokéves átlagnál gyakrabban került rám a sor a vécépucolásban. Miközben a testvériség-egység szellemében odapakolt kulákkal küszködtem, azon sóhajtoztam, hogy ha lány lennék, biztosan nem esik meg velem ez a csúfság. Ezt, mármint a lánynak születést anyám is nagyon szorgalmazta volna, mert Anna napja után húsz perccel jöttem a világra. Mivel ez a nap spirituálisan kiemelt dátum, ha lányként materializálódom, magától értetődően az Anna nevet kapom, de mert fiú lettem, anyám csak egy apró trükkel próbálkozhatott: megkísérelte rávenni a bábát, hogy felejtse el azt a húsz percet, és azt írja be, hogy éjfél előtt születtem. A bába erre természetesen nem volt hajlandó.
Volt egy kollégám, aki úgy védekezett ez ellen, hogy a lakásában különféle helyeken másolatokat helyezett el a készülő műveiből. Minden szobában tartott legalább egy duplikátumot, és mivel ez még a floppy korszakban történt, a vécétartály tetején is volt egy vészpéldánya, arra az esetre, ha netán tűz ütne ki a lakásban. Tudomásom szerint sosem kellett hozzányúlnia a vésztartalékhoz, de jobb egy kicsit félni, mint durván, erőteljesen megijedni. 
A nyitó jelenetben José Rodriguez – a neveket természetesen megváltoztatták – összevitatkozik a feleségével, mert az csúnyán elsózta a kecsualevest. José Rodriquez dühösen távozik a család amerikai stílusban berendezett konyhájából, és a munkahelye felé veszi az irányt. Ugyanebben a pillanatban Manolo Puente megígéri idős, beteg édesanyjának, hogy amilyen gyorsan csak tud, siet haza, és lenyírja a füvet a kertben. Kissé távolabb Pablo Gonzáles elegáns kertes házának alkóvjában megígéri a fiának, hogy munka után segít neki megtanítani házimenyétjüket bukfencezni, aztán vidáman távozik. A házimenyét egy óvatlan pillanatban lesurran Pablo elemózsiás kosarába. A szomszédban lakó Juanito Negro eközben szentimentálisan búcsúzkodik mindenórás feleségétől Juanita Negrától.
Pár nappal ezelőtt azon sírdogáltam, hogy az irodalom túl komolykodóvá, és ezzel párhuzamosan érdektelenné vált. Az írók nagy ívben tesznek az olvasóközönség jogos kívánságaira, mert igényes és elvárható szórakoztatás helyett csak a szöveget hömpölyögtetik maguk előtt. Mindezt a magyar irodalom jelenlegi helyzetére vonatkoztattam, mert bizonyos módon és mértékben erre van rálátásom. Jelen pillanatban ugyanis az egyik tradicionális magyar novellaantológiát szerkesztem, és ennek a munkának az a mellékhatása, hogy el kell olvasni minden elbeszélést és novellát, ami a magyar folyóiratokban az idén megjelent. Jelen pillanatban a munka kétharmadánál tartok, de mindez idáig csak egy novellát találtam, amelyen mosolyogni tudtam és egy másikat, amelyben valamiféle látens humor bujkált.