Visszaküldte az ellopot laptopon talált szövegeket a tolvaj és ezzel hatalmas boldogságot váltott ki a megkárosított tulajdonosból. A kárvallot – neve nem ismeretes – svédországi professzor azt nyilatkozta, visszatért az emberiségbe vetett hite. Az öröme jogos: aki vesztett már el életében adatot – mondjuk egy félig megírt regényt – éveket adna az életéből, ha valahogy visszacsinálhatná a dolgot.
Volt egy kollégám, aki úgy védekezett ez ellen, hogy a lakásában különféle helyeken másolatokat helyezett el a készülő műveiből. Minden szobában tartott legalább egy duplikátumot, és mivel ez még a floppy korszakban történt, a vécétartály tetején is volt egy vészpéldánya, arra az esetre, ha netán tűz ütne ki a lakásban. Tudomásom szerint sosem kellett hozzányúlnia a vésztartalékhoz, de jobb egy kicsit félni, mint durván, erőteljesen megijedni.
De térjünk vissza a becsületes tolvajláshoz, már ha van ilyen. A laptop eltulajdonítója állítólag egy pendrive-on küldte vissza a gépen talált szövegeket, és mert tetemes mennyiség volt belőlük, biztosan elpiszmogott velük egy darabig. A professzor ezek után akár úgy is felfoghatja ezt az egészet, mintha nekiajándékozta volna a cuccot annak az alaknak. A kérdés izgalmasabbik része csak az, hogy vajon ezt az örömöt akkor is magáénak tudhatta volna, ha tényleg elajándékozza a gépet? A válasz magva talán abban rejlik, hogy csak akkor érezzük meg ezt a viszonylagos és meglehetősen kétes boldogságot, ha ráébredünk, mi az, ami igazán fontos nekünk és mi az, ami nem.
Ha mindez Dosztojevszkij idejében történt volna, az orosz írózseni talán másképpen írja meg a Bűn és bűnhődést, mondjuk happy endre futtatja ki a végét, hogy jobban megfeleljen a valóságnak. Mindenesetre a tolvaj ezzel a gesztussal szépen rendbe tette a lelkiismeretét, és most van egy jó laptopja. A fene a pofáját.
És ha már a lelkiismeretnél tartunk, hadd meséljem el egy idevágó élményemet, ami jobb sorsra érdemes újságíróskodásom idején történt. A szerkesztőség mellett volt egy terasszal is rendelkező kifőzde, ami kiváló helyszínt biztosított a kajálás közbeni szakmai vagy nem szakmai beszélgetéseknek, ezért az egész rovat ide járt ebédelni. De a terasz eléggé szűkös volt, az asztalok majdnem összeértek, bár ez nem zavart senkit. Egyik ilyen közös ebédnél - összetoltunk két asztalt, és leadtuk a felszolgálónak a rendelést – észrevettem, hogy mellettem, a földön egy degeszre tömött vászonbuksza hever. Arra is emlékeztem, hogy egy magányos alak ült mellettem, aki a megérkezésünk idején távozott. Fölvettem a bukszát, és kinyitottam. Valósággal kibuggyantak belőle az asztalra a tízezresek.
Az újság akkoriban likviditási gondokkal küszködött, így gyengén kerestünk, ráadásul sokadika volt, ezért ha egyedül lettem volna, azonnal távozom arról a helyről, és soha többé nem megyek vissza. Csakhogy az esetnek még vagy hat szemtanúja volt, akikkel ugyanezt az eksönt lehetetlenség lett volna eljátszani. Így nem lehetett kérdés, hogy becsületes megtaláló leszek és a lóvét visszapengetem a jogos tulajdonosának. Így is lett, pár perc múlva megjelent a buksza gazdája és falfehéren tekingetett körbe. Amikor visszaadtuk neki a több százezer forintját, olyan gyorsan távozott, hogy még megköszönni is elfelejtette. Én szóltam utána, hogy azért egy kört tán megérdemeltünk volna. Ekkor észrevette magát, és mindnyájunknak fizetett egy italt.
Mindezt azért mondtam el, hogy vannak esetek, amikor a becsületesség nem erény, hanem kényszer. Lehet, hogy a laptoptolvaj is ebben a cipőben járkált, bár ki tudja. A teljes igazságot csak ő tudná megmondani, de lehet, hogy ez nem is annyira érdekes.
www.regenytar.hu
