Állítólag egy magyar cég tulajdonában volt a Mexikói-öbölben felrobbant fúrótorony. A firma alkalmazottak nélkül működött – van ilyen – és fúrótornyok bérbeadásából tartotta fenn magát. Ha ez igaz, mármint, hogy ezen a fantomcégen keresztül eszmeileg mi, magyarok is érintettek vagyunk, akkor nekünk végleg befellegzett.
Mintha nem lenne elég bajunk e nélkül is. A gazdaságunk ebből a perspektívából, ahonnét nézem – ez nagyjából a béka segge alatti tájéknak felel meg – a totális széthullás előtt áll. Akármerre fordulok, mindenütt a nihil féktelen tombolását látom, és nem csodálkozom azon az eredményen, amit egy tanár ismerősöm hozott ki a tanulói körében végzett felméréssel. A kérdés az volt, ki az, aki itthon maradna, és ki az, aki inkább kivándorolna. Harminc középiskolás diákból alig négyen mondták azt, hogy maradnának. És most ehhez a nem éppen dicsekvésre méltó belső hangulathoz hozzájön a külvilág velünk szemben érzett antipátiája. Azért lehet erre nagy mértékben számítani, mert a modern, globális tömegtájékoztatás javarészt sztereotípiákra épül. Sokkal kényelmesebb előkapni valamelyiket és tárgyalási, netán döntéshozatali okként meglobogtatni, mint hosszú, precíz és költséges kutatások útján eljutni lényegében ugyanerre az eredményre. Mi, magyarok már eddig is nagyon szúrtuk a világ és Európa szemét. Úgy ülünk itt a Kárpát-medencében, mint a jogcím nélküli, rosszhiszemű betolakodók. Akármerre nézünk, sehol egy olyan szomszéd, aki szimpatizálna velünk, a messzebb lévők pedig megmaradnak a diplomatikus távolságtartás szintjén. Mindebből szépen kiviláglik az a már eddig is sejtett tény, hogy magyarnak lenni itthon és külföldön is egyaránt nehéz. Talán csak a törökök fogadnak bennünket tárt karokkal, mert rokonnépnek hisznek bennünket, de tőlük meg mi viszolygunk. Csoda tudja, miért.
Ha ezt a hírt, hogy a Mexikói-öbölben végbement katasztrófában eszmei szinten mi, magyarok is érintettek vagyunk, nagydobra veri a tömegmédia, még az a kevés renomé is lekopik rólunk, ami Puskásnak meg a Rubik-kockának köszönve megmaradt. Egyvalamiben lehet csak reménykedni: a már emlegetett, modern, globális tömegtájékoztatás olyan tempóban gyártja a katasztrófákról és a balesetekről szóló híreket, hogy átesett vele a ló túloldalára. Nekem például ma már a szemem sem rebben, ha egy olyan tömegbalesetről olvasok, ahol majd ötszáz embert tapostak agyon. Mint az emberek döntő többségében, bennem is csak akkor éled fel az érdeklődés, ha a szóban forgó tömegkatasztrófából médiaeseményt fabrikál a globális (elektronikus és/vagy nyomtatott) sajtó. Ilyen volt a chilei bányászok kimentésének hollywoodi filmre kívánkozó históriája. Azóta már több olyan bányakatasztrófa is történt, ahol halálos áldozatok is voltak, de mert hiányzott belőlük a show elem, nemigen foglalkozott velük senki.
Most ebben a kétségtelenül meglévő, kollektív felejtéstudatban lehet csak reménykedni, és abban, hogy a környezeti katasztrófák – vulkánkitörések, áradások, özönvízszerű esőzések – friss hírei elhomályosítják ezt a picinyke, nekünk, magyaroknak kellemetlen tényezőt. Azt tanácsolom hát mindenkinek, aki olyan pozícióban van, hogy terjesztheti ezt a hírt, a közjó érdekében inkább fogja vissza magát. Egy mákszemnyi szerencsével akár meg is úszhatjuk a dolgot, olyan értelemben legalábbis, hogy ha külföldön járunk, és magyarként azonosítanak bennünket, nem fogják rögtön a nyakunkba varrni az egész olajkatasztrófát.
Aki pedig a szememre veti azt, hogy ha ilyen kiélezettnek tartom a helyzetet, vajon miért povedálok, érje be azzal a magyarázattal, hogy ez a blogbejegyzés nem számít, és nem is ez a lényeg. Énrám például az alkalmazottak nélkül működő, évente több százmillió dolláros forgalmat lebonyolító cég tette a legnagyobb hatást. Ha tényleg egyik honfitársunk a birtokosa, mi, gyalog közlekedő, hétköznapi magyarok sem lehetünk teljesen reménytelenek.
Sokkal fontosabb ennél az a kortalan dilemma, hogy vajon meddig lehet és érdemes a nickname-ek mögé bújni? Vannak, akik azt mondják, csak így, ezzel a lenyomozhatatlan anonimitással érhető el és valósítható meg az a szabadság, amire titkon mindenki vágyik, de szerintem ez marhaság. A véleményformálásnál úgy is lehet valaki szellemes, ha nem sért meg senkit, ha nem prasnyálkodik, és nem borít fel minden civilizációs szabályt II. Ramsestől napjainkig. Elismerem, hogy ez a macerásabb út, mert ilyenkor nem elég az, hogy az ember leül a gép elé, és beleveri azt, ami par excellence eszébe jut. Ebben a második esetben írni is tudni kell. Ha pedig az internet annak idején úgy jött volna létre, hogy ez a nickname-ezős algoritmus kimaradt volna belőle, és mindenki kapott volna egy olyan egyedi azonosítót, mint amilyen a személyi szám volt az antivilágban, most nem az lenne a téma, hogy ki gusztustalankodik és ki nem.
A jó érzésű, ámde naiv magyar emberek most háborognak, hogy micsoda dolog ez, hol a tisztesség, meg az erkölcs, ha már a szolidaritásra szánt pénzek is megdézsmálódnak. Velük szemben nekem az a véleményem, hogy miért ne dézsmálódnának meg, ha már vannak? Tudvalevő, hogy a pénz nem jól viseli, ha kézen-közön áramoltatják, mert ilyenkor megváltozik a halmazállapota, magyarán: párologni kezd. Tetézi a bajt, ha csak úgy, dobálni kezdjük be valahová, mondjuk egy folyószámlára, vagy egyéb gyűjtőhelyre. Ez esetben a pénz spontánul gyűlik, ami az ellenőrizetlenség látszatát kelti. A normális pénzforgalomban minden egyes forintnak megvan a maga útja. Pontosan tudni, honnét, hová érkezett, és mi volt a helyváltoztatás célja. Azért van erre szükség, mert manapság nagyon divatba jött a pénzmosás, ami abból áll, hogy egy bizonytalan eredetű összeget megmártóztatunk a banki pénzforgalomban, amitől a lóvé patyolattisztává válik. A spontán adományozás oldalágon inkább a pénzmosással tart rokonságot, mert hiszen senki sem kérdezi meg az adakozótól, honnan származik az a pénz, amit befizetett.
Onnét tudom ezt ilyen magabiztosan, mert pár éve én ugyanebben a cipőben járkáltam, azzal a különbséggel, hogy nem egy biztosító, hanem egy telefontársaság számlázta ki részemre az egy forint tartozásról szóló sárga csekket. Azt történt ugyanis, hogy a szóban forgó cégnél lemondtam a szolgáltatást, de a végelszámolás után kiderült, hogy még mindig lógok nekik, egy darab forinttal. Úgy 2007 környékén történhetett mindez, amikor annak az egy darab forintnak konkrét, gyakorlati értéke egész egyszerűen nem létezett.
Pár éve abban a kiváltságban részesültem, hogy barangolhattam egy kicsit Spanyolországban és akkor, mint minden szabványturista, a La Sagrada Familiát is megszemléltem, bár ha figyelembe vesszük azt, hogy Barcelonában alig egy napot tölthettem, ez a kijelentés csak egy nagyképű túlzás. Aznap ráadásul fakószürke volt az idő, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Egy régi D70-es Nikonom van, ami kábé annyira szereti a vizet, amennyire egy elkényeztetett sziámi macska, azzal a különbséggel, hogy a gépem meg is döglik tőle. A La Sagrada Familia impozáns tornyai elé ezzel a pszichózissal - mármint, hogy ha esőcseppek érik a fotómasinámat, akkor vége - érkeztem meg, így nem igazán adhattam át magam annak a mélyebben rétegezett átszellemültségnek, amit ez az épületegyüttes megkövetel.