Mintha nem lenne elég bajunk e nélkül is. A gazdaságunk ebből a perspektívából, ahonnét nézem – ez nagyjából a béka segge alatti tájéknak felel meg – a totális széthullás előtt áll. Akármerre fordulok, mindenütt a nihil féktelen tombolását látom, és nem csodálkozom azon az eredményen, amit  egy tanár ismerősöm hozott ki a tanulói körében végzett felméréssel. A kérdés az volt, ki az, aki itthon maradna, és ki az, aki inkább kivándorolna. Harminc középiskolás diákból alig négyen mondták azt, hogy maradnának. 

 

És most ehhez a nem éppen dicsekvésre méltó belső hangulathoz hozzájön a külvilág velünk szemben érzett antipátiája. Azért lehet erre nagy mértékben számítani, mert a modern, globális tömegtájékoztatás javarészt sztereotípiákra épül. Sokkal kényelmesebb előkapni valamelyiket és tárgyalási, netán döntéshozatali okként meglobogtatni, mint hosszú, precíz és költséges kutatások útján eljutni lényegében ugyanerre az eredményre.  Mi, magyarok már eddig is nagyon szúrtuk a világ és Európa szemét. Úgy ülünk itt a Kárpát-medencében, mint a jogcím nélküli, rosszhiszemű betolakodók. Akármerre nézünk, sehol egy olyan szomszéd, aki szimpatizálna velünk, a messzebb lévők pedig megmaradnak a diplomatikus távolságtartás szintjén.  Mindebből szépen kiviláglik az a már eddig is sejtett tény, hogy magyarnak lenni itthon és külföldön is egyaránt nehéz. Talán csak a törökök fogadnak bennünket tárt karokkal, mert rokonnépnek hisznek bennünket, de tőlük meg mi viszolygunk. Csoda tudja, miért.

 

Ha ezt a hírt, hogy a Mexikói-öbölben végbement katasztrófában eszmei szinten mi, magyarok is érintettek vagyunk, nagydobra veri a tömegmédia, még az a kevés renomé is lekopik rólunk, ami Puskásnak meg a Rubik-kockának köszönve megmaradt. Egyvalamiben lehet csak reménykedni: a már emlegetett, modern, globális tömegtájékoztatás olyan tempóban gyártja a katasztrófákról és a balesetekről szóló híreket, hogy átesett vele a ló túloldalára. Nekem például ma már a szemem sem rebben, ha egy olyan tömegbalesetről olvasok, ahol majd ötszáz embert tapostak agyon. Mint az emberek döntő többségében, bennem is csak akkor éled fel az érdeklődés, ha a szóban forgó tömegkatasztrófából médiaeseményt fabrikál a globális (elektronikus és/vagy nyomtatott) sajtó. Ilyen volt a chilei bányászok kimentésének hollywoodi filmre kívánkozó históriája. Azóta már több olyan bányakatasztrófa is történt, ahol halálos áldozatok is voltak, de mert hiányzott belőlük a show elem, nemigen foglalkozott velük senki.

 

Most ebben a kétségtelenül meglévő, kollektív felejtéstudatban lehet csak reménykedni, és abban, hogy a környezeti katasztrófák – vulkánkitörések, áradások, özönvízszerű esőzések – friss hírei elhomályosítják ezt a picinyke, nekünk, magyaroknak kellemetlen tényezőt. Azt tanácsolom hát mindenkinek, aki olyan pozícióban van, hogy terjesztheti ezt a hírt, a közjó érdekében inkább fogja vissza magát. Egy mákszemnyi szerencsével akár meg is úszhatjuk a dolgot, olyan értelemben legalábbis, hogy ha külföldön járunk, és magyarként azonosítanak bennünket, nem fogják rögtön a nyakunkba varrni az egész olajkatasztrófát. 

 

Aki pedig a szememre veti azt, hogy ha ilyen kiélezettnek tartom a helyzetet, vajon miért povedálok, érje be azzal a magyarázattal, hogy ez a blogbejegyzés nem számít, és nem is ez a lényeg. Énrám például az alkalmazottak nélkül működő, évente több százmillió dolláros forgalmat lebonyolító cég tette a legnagyobb hatást. Ha tényleg egyik honfitársunk a birtokosa, mi, gyalog közlekedő, hétköznapi magyarok sem lehetünk teljesen reménytelenek.