Az a hír járja, hogy idén karácsonyra egyetlen épkézláb számítógépes játék sem kerül ki a piacra. Ilyesmire legutoljára a dinoszauruszok korában volt példa, úgy öt perccel a kihalásuk előtt, de akkor még nem is volt számítógép. Ez az egész nemcsak, hogy szégyen, hanem kozmikus katasztrófa, mi több: a játékipar totális csődjének a lehető legfényesebb bizonyítéka.
A jelenség magyarázata rendkívül egyszerű: a látványközpontúság felépítése közben a játékipar akkora gödröt ásott maga körül, hogy képtelen belőle kimászni. A nagy kiadók marketingesei biztosan kimutatták, hogy a játékokra is érvényes az a megállapítás, ami a fogpasztára: megfelelő módon feldíszített tubus nélkül lehetetlenség eladni. Eleinte ez a trend még vonzónak is tűnhetett, mert az ácsbaltával formázott, darabos gamék után megjelentek azok, amelyek látványvilága egy igényesebb rajzfilm kidolgozottságával vetekedett, de ez a mindinkább versennyé változó törekvés odáig vezetett, hogy a számítógépes játékok döntő többségét ma már nem játszani kell, hanem nézni.A játékvilágtól elvonatkoztatva is érvényes az a tézis, hogy ami rövidtávon biztos siker, az hosszabb távon a csőd és a kiüresedés kockázatát is magával hordja. Nem tudom, miként vélekednék erről az egészről, ha én lennék az Electronic Arts stratégiai igazgatója, de gyaníthatóan mindenkit kihajítanék az irodámból, aki merész és újszerű ötletekkel bombázna. Másként adja ki magát az okoskodás, ha dollármilliók sorsáról vagyunk kénytelenek dönteni, és másként, ha a nincstelenség nyugalmával povedálunk.
Kétségbevonhatatlan tény viszont, hogy a fent emlegetett tényezők következtében a globális játékipar hajdanvolt Zastava 750-esem fejpakolásának sorsára jutott, vagyis kifújt. A különbség csak annyi, hogy a Zastava 750-es fejpakolását némi ötletességgel és határozottsággal egy amatőr is könnyedén ki tudta cserélni, de az eredeti rendeltetésének csapásvonaláról letért és azóta vakvágányon zötykölődő számítógépes játékiparral úgy tűnik, képtelenség bármit is kezdeni.
A helyzet súlyossága fel sem tűnne senkinek, ha nem éppen most, karácsony előtt derült volna ki ez a rémisztő igazság. Ám így a szemet keresgélő vaktyúk is tisztán látja, hogy az aranykornak ebben a témakörben is vége. Még az is bekövetkezhet, hogy a végén Stanislaw Lemnek, a sci-fi egyik halhatatlan klasszikusának lesz igaza, aki egy interjújában a világháló kapcsán kijelentette, hogy ez az egész csak addig lesz érdekes, amíg az emberek rá nem jönnek a haszontalanságára. Ekkor majd visszatérnek az addigi megszokott tevékenységeikhez.
Az internet kapcsán ettől még nagyon messze vagyunk, de a számítógépes játékok úgy tűnik, már megközelítették ezt a tűréshatárt. Nekem erről a nagyapám mondása jut eszembe, aki a maga rebellis, örök kívülálló módján azt a nézetet hangoztatta, hogy a világnak csak addig lesz jövője, amíg egy-egy kimagasló képességű géniusz beleszólhat a dolgok alakulásába. Mihelyst a lángelmék helyét átveszik a tudatos tervek alapján működő team-ek, az emberi civilizáció napjai meg lesznek számlálva.
A számítógépes játékokat már régóta jól szervezett teamek készítik. Lehet, hogy az ő kudarcuk a mi, közös, civilizációs kudarcunkat vetíti elő?
A felkérést természetesen senki nem vette komolyan, de ez a jelenség korántsem intézhető el egyetlen kézlegyintéssel. Ha egy kicsit alaposabban is utánanéznék, tucatjával találnék olyan példákat, amikor egy ilyen, viccesnek szánt kijelentés országok sorsát döntötte el. A népszaporulattal pedig egyébként sem tanácsos viccelődni. Olyan ez, mintha egy kihalás szélén lévő, ritka állatfaj nemi életével példálóznánk: egyszerre sérti a jó ízlés, és a szóban forgó állatfaj emberi méltóságát. Az ilyesmi eleve rossz vért szül, nem beszélve arról, hogy a magyar ember világéletében ódzkodott attól, ha valamit parancsra kellett teljesítenie. Egyébként pedig régen elmúltak azok az idők, amikor a gólya körüli ügyek még a spontaneitás természetességével bonyolódtak. A gyermekvállalás mostanában nem a világ egyik mozgatórugója, hanem minden apró részletre kiterjedő, tudatos tervezés eredménye. Mostanában a gyerek már nem úgy növekszik, ahogy a határban a tarack, hanem szerves része a családi költségvetésnek, ahol minden kis motyója, minden fikarcnyi szükséglete egy-egy hiányt növelő tétel.
Mindez komolyan felveti annak lehetőségét, hogy valahol, mélyen a tudatalattinkban mindnyájan cégéres barmok vagyunk. Mi másért költenénk el hatalmas összegeket karácsonyi ajándéknak nevezett haszontalanságokra? Nem vitatom, hogy vadászgépre igenis szükség van a mindennapi életben, de hogy arra a rengeteg egyébre, ami ezen kívül a karácsonyfa alá kerül, soha nem fogunk rászorulni, az hétszentség. Tudom, hogy ez közhely, de a karácsonyi ajándékozással egy világméretű átverésnek vagyunk az áldozatai, mert ennek az egésznek a haszonélvezője csakis és kizárólag a kereskedelem. Az emberek nagy többsége például csak ilyentájt vásárol könyvet, olyannyira, hogy az év közben szinte nulla forgalmat lebonyolító könyvesboltokban az ajándékra vadászóktól jószerével egy gombostűt sem lehet leejteni.
Büszke vagyok erre a fazonra, mert bebizonyította számomra, hogy a villanyszerelés mégsem egy a sok tucat szakma közül, hanem oldalágon a kreatív művészetekkel tart rokonságot. Azokban az időkben, amikor fiatal, cselédkönyves drótosként magam is maszekolással próbáltam kiegészíteni a silánynál is silányabb fizetésemet, még csak a közelébe sem kerültem annak, hogy ilyen értékes ajándékot kapjak. A villanyszerelést a sors által rám testált nyűgnek éreztem, és megpróbáltam minél magabiztosabban cipelni a terhét. A munka jellegéből adódóan sokszor forgolódtam dohos levegőjű padlásokon, ahol szanaszét heverésztek a vastag porréteggel betakart régiségek, vagy olyan pincékben, fészerekben, raktárakban, ólakban, istállókban és hulladékgyűjtőkben, ahol egy kis ráfigyeléssel biztosan előkerült volna egy-két hazavihető holmi, de isten bizony, soha nem merült föl bennem a lopás gondolata (a cégből természetesen én is hazavittem a villanykörtéket meg a biztosítékpatronokat, de az más tészta)..jpg)
Mihelyst beléptem a rendezvénynek otthont adó gimnázium aulájába, szembesítettek azzal a gyomorba markoló ténnyel, hogy több évre visszatekintő tagdíjtartozást tudhatok magaménak. Ez nem lepett meg túlságosan, mert máskor is előfordult már velem, hogy lemaradtam egy-két évvel, de a szövetségben ebből sosem csináltak kardinális kérdést. Most viszont az ügyintéző hölgy tudatta velem, hogy a hiányzó összeget in situ legyek szíves befizetni. Mivel alig háromezer forint szomorkodott a pénztárcámban, nem fogadtam szót. Ehelyett hamisítatlan angol hidegvérrel besomfordáltam a díszterembe, leültem a sok tucat irodalmár közé, és halált megvető unalommal hallgattam a négy óra hosszán át sorjázódó beszámolókat és felszólalásokat. De aztán – és ez volt, ami igazán kiborított – fölemelkedett valaki a pódiumról és kijelentette, a soron következő szavazáson csak azok vehetnek részt, akik megkapták a tagsági díjuk kiegyenlítését igazoló bilétát.