A kávézacc szlogenje

Az itt olvasható írásokat kávé mellé, gondolatébresztőnek szántam. Egyaránt alkalmasak lehetnek pár perces munkahelyi lazításra, stikában végzett iskolai netezésre vagy mackónadrágos, papucsos otthoni kikapcsolódásra. Mindezt szem előtt tartva igyekeztem olyan témákat találni, amelyek megfelelnek a kávéivás különlegesen elmélyült hangulatának, ezért csak azt írtam le, ami eszembe jutott.

Naptár

július 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Friss topikok

  • Quirke Swes: Ui.: valószínű ha én írnék ilyen dolgokat, amiket a megoldókulcs felsorakoztat tanár úr egy szép h... (2013.03.05. 07:17) Éretlenségi tétel
  • Intizar: Nem sikerült megtalálnom sem a német sem a nemzetközi sajtóban annak nyomát, hogy Müller "nyilváno... (2012.11.25. 23:34) Herta Müller megmutatja
  • mistér: Kár érte, hogy a wc zárva van. (2011.10.16. 20:10) Avé Cézár Vavan
  • IGe: A Szórakoztató Valláskritika oldalon megosztottuk www.facebook.com/szorakoztato.vallaskritika (2011.10.04. 19:30) Képszámlálás
  • dezintegra: Ez mekkora volt :) Egyik legjobb, amit itt olvastam. (2011.07.19. 22:05) A férfiak látása

Majoros Sándor jegyzetei

2011.01.11. 15:35 Regénytár

Gatya nélkül

A hír tömören így szól: Tegnap volt a Gatya Nélküli Metrózás világnapja, így New Yorkban több ezren várták a földalattit bugyiban. Ha hinni lehet a statisztikáknak, mintegy 3500-an tettek eleget a természet hívó szavának, és tolták le maguktól a nadrágot vagy a szoknyát.  Úgy tűnik, az akció nem érte váratlanul a médiát, mert erről a jeles eseményről több, profi módion felvételezett és megvágott video anyag is fölkerült a netre. Aki nagyon kíváncsi, utánuk is nézhet.

Számomra ebben az egészben nincs semmi megbotránkoztató, elvégre modern, felvilágosult emberek vagyunk mind egy szálig. Akinek úgy tartja a kedve, felőlem akár anyaszült meztelenül is utazhat, csak engem, aki ezt felöltözve cselekszem, hagyjon békén, vagy legalábbis ne dörgölje a meztelenségét az orrom alá. Az is igaz, hogy mindenkinek elidegeníthetetlen joga van a látvány öngerjesztő erejével maga felé terelni a figyelmet. Öltözködhetünk kihívóan, teleaggathatjuk magunkat fémkapcsokkal, és úgy, ahogy vagyunk, kubista festményt kreálhatunk magunkból, ha az intelligenciánk nívója ezt kívánja. A lényeg az, hogy az ilyesmire ne presszionáljuk rá azokat, akiknek ehhez a marhasághoz nincsen tehetségük, van kincstári optimizmusuk.
 
Ami pedig a jó, öreg metrót illeti, kibírt az már különb megrázkódtatásokat is ennél a néhány csipkés bugyogó, vagy kiülepesedett férfigatya keltette látványánál. Itt, minálunk például, azokban a boldog békeidőkben, amikor a BKV még nem a mostani vasszigorral ellenőrizte a be- és kilépőket, a kocsikban kis túlzással egymást érték a kéregetők és a speciális illataikkal hódító hajléktalanok. Emlékszem olyan esetre is, hogy valaki harmonikázva járt kocsiról kocsira, bár ez lehet, hogy a 6-os villamoson történt.
 
A furcsaságok felsorolását tetszőleges ideig lehetne folytatni, de ez a néhány felvillanás is elég bizonyíték arra nézvést, hogy a metró, és úgy általában a tömegközlekedés a legjobb terepe a mondanivaló kifejtésének.  Ennek a gatyára, bugyira vetkőzésnek például nem több és nem is kevesebb az eszmei mondanivalója, mint hogy egy kis ökörködésre mindig szükség van. Senki sem mondta ki a végkövetkeztetést, emiatt merészkedem kijelenteni, hogy tán én vagyok az első, aki rájöttem arra, hogy a legszebb, legszentebb cél maga a céltalanság. Nagy mellénnyel nekimenni, és kihirdetni ezt tán nem is lehet, hanem csak így, tenyérnyi bugyikban, és nagy, öblös férfigatyákban. Ez pedig óhatatlanul is továbbvezeti a megkezdett gondolatot, hogy a dolog csak így, koedukáltan működhet közmegelégedésre. Ha a felhívás, hogy toljuk le a nadrágunkat csak a férfiakat érintette volna, az egész ügy menthetetlenül belefullad a nevetségesség förtelmes mocsarába, és megfordítva: ha csupán a hölgyeknek lett volna szabad bugyira vetkezniük, a kezdeményezés jószerével ki sem látszott volna a mindent beborító, presvedt erotikából.
 
Szerintem ez a nemes kezdeményezés így volt jó, ahogy, de nagy kár, hogy mifelénk visszhangtalanul maradt. Legalábbis én, személy szerint egyetlen alsóneműre pucérosdott utassal sem találkoztam. Legatyásodott, méla képű metrón zötykölődőkben itt, Budapesten sosincs hiány, de kötve hiszem, hogy ők a céltalanság szent eszméjét igyekeznek megvalósítani. Legalább is nem szánt szándékkal, ami lehet, hogy csupán nézőpont kérdése, ám ettől még kérlelhetetlenül valóság.

 

www.regenytar.hu

2 komment

2011.01.07. 17:25 Regénytár

Két fog, egy filmszerep

Nem tudom, pletyka-e vagy csak valóság az, hogy Mickey Rourke egy filmszerep kedvéért ki akarja húzatni két teljesen egészséges fogát. Egy kis utánjárással ki lehetne deríteni, volt-e már példa ilyesmire az egyetemes filmtörténetben, ám az bizonyítottan többször is előfordult, hogy egy színész durván meghízott vagy lefogyott, ha az adott alakítás azt megkívánta. Ma már az ilyesmi szoftveresen is megoldható, és tán a fogak eliminálása is, de mi nézők ettől a trükközéstől már nem nagyon hatódunk meg, úgyhogy, mint lehetőség marad a száraz, dokumentarista valóság.

A filmes hitelesség kedvéért egyébként sokan az életüket is kockára tették. Egyik kedvenc színészem, Michael J. Fox önéletrajzi kötetében olvastam, hogy a Vissza a jövőben harmadik részének forgatása idején, amikor a banditák elkapják és föllógatják a készülő óratorony állványzatára, szabályosan fölakasztotta magát. Eredetileg a kezét be kellett volna csúsztatnia a kötél meg a nyaka közé, de a dolog nem jött össze. Újra kellett éleszteni.
 
Az első, ösztönös reakció az ilyesmire kétségtelenül az, hogy hát persze, jó pénzért még akár egy újraélesztés is bevállalható, de ezek a sztárok nagy valószínűséggel nincsenek rászorulva a gázsira, legalábbis nem úgy, ahogy mi a havi fizetésünkre. Az ő esetükben valami más van a motivációs mérleg serpenyőjében, de hogy pontosan mi, azt nem könnyű kideríteni.
 
A kilencvenes évek végén, újságíróskodásom idején egy kollégám azt mondta, föl sem fogjuk, mekkora kiváltság az, hogy újságot készíthetünk. Igaza volt, nem fogtuk föl, legfeljebb csak akkor, amikor ez az aranykorszak véget ért. A filmezés ehhez képest minőségi ugrás. Onnét tudom ezt, mert magam is belemártottam a kanalam. A VHS-korszak hőskorában szülőfalumban lehetőségem adódott egy ma már nevetséges őskövületnek számító Panasonic M1-es videokamera kipróbálására. A barátaimmal rögtön készítettünk vele egy western paródiát. Mindez nagyjából úgy aránylik a komoly filmkészítéshez, ahogy a szőlőárok átugrása a Mars utazáshoz, én mégis annyira beleéltem magam, hogy az alatt a két-három nap alatt, amíg a kisfilmünket készítettük, még az evésről is megfeledkeztem.
 
Ezért értem meg nagyon Mickey Rourke-ot. Ha tényleg a szerep kedvéért veteti ki azt a két fogát, és nem marketing megfontolásból, akkor az övé minden tiszteletem és becsületem. Ráadásnak pedig az irigykedésem is.

Szólj hozzá!

2011.01.04. 18:25 Regénytár

Chuck Berry forever

Minden tiszteletem és becsületem az öreg Chuck Berryé: a vén csataló betöltötte a 84-et és még mindig koncertezik. Ezzel a tiszteletre méltóan nemes kitartásával még az általam szintén megcsodált Keith Richards-t is maga mögé utasítja.

A televízió nemrég levetítette Martin Scorsesének a Rolling Stones 2006-os New York-i koncertjén készített igen kiváló dokumentumfilmjét, amelyben a mindmáig higanymozgású, fantasztikus hangú Mick Jagger mellett Keith volt a világ nyolcadik csodája. Szakasztott úgy nézett ki, mint a Szahara homokjából előbújt, letekeredő fáslijait maga után vonszoló, négyezer éves múmia. Már azzal is megcáfolt vagy fél tucat fizikai törvényt, hogy képes volt fölmenni a színpadra, de ha már ott volt bele-belevágott néha Fender Telecasterének húrjaiba.  Tény, hogy mindezt nagyon öntörvényűen, a zenekari összhangzattan szabályainak teljes mellőzésével végezte, ám ez senkit nem érdekelt.
 
Chuck Berry bácsi ezt a teljesítményt most jócskán űberelte, bár nem hallgatható el, hogy koncert közben egyszer csak ráborult a zongora billentyűire, és percekig feküdt rajtuk ájultan. Amikor magához tért, ugyancsak megcáfolva vagy fél tucat fizikai törvényt, a saját lábán hagyta el a pódiumot. A zenélést eztán már nem tudta folytatni, ami részint azzal magyarázható, hogy ő is csak emberből van, részint pedig azzal, hogy azt a látni és hallani valót, amit ez a hérosz adott az emberiségnek csak kifogástalan erőnléti állapotban lehet prezentálni.
 
Számomra Chuck Berry sokáig az ismert (rock)történelem ásatag rétegiben helyezkedett el, valahol a dinoszaurusz maradványok között, mert én a Led Zeppelinen és a Deep Purple-ön nőttem fel, és tán sosem varázsolódom el tőle, ha nincs a Vissza a jövőbe filmtrilógia. Ennek a sorozatnak az első darabjában van az a fenomenális jelenet, amikor Marty McFly (Michael J. Fox) az ötvenes évekbe visszautazván, az akkor még tinédzser szüleinek előadja a Johnny B. Good-ot. Nincs olyan tizenöt évesnél idősebb földi lény, aki ne látta volna legalább egyszer azt az intonációt, amit a jövőből jött fiú produkált az iskolai bál konszolidált vendégeinek, megtoldva a végét azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a hangzást most még szokatlannak találjátok, de majd megszeretitek. Nekem ez a jelenet behozta Chuck Berryt az életembe, éspedig nem valaminek az árnyékában, hanem teljes mellszélességgel, megdicsőülten és fényes ragyogással. Olyasféle akció-reakció volt ez, mint a holdutazás idején a csillagászat iránt táplált érdeklődésem. Tizenöt éves fejjel rá kellett döbbennem, hogy az égbolt telis-tele van a görög mitológia maradványaival, és csak akkor érthetem meg, miért, ha mindegyik mítoszt elolvasom. Mire észbe kaphattam volna, már át is nyergeltem az irodalomra és az írásra.
 
Chuck Berry nem nyergeltetett át semmire, de kinyitotta a szememet arra az örök igazágra, hogy sem a zenében, sem az irodalomban, sem az ismeretszerzés más területein nem érdemes határvonalakat húzni, és kijelenteni, hogy ami ezeken a mezsgyéken kívül esik, az minket nem érdekel. Az öreg rocker az egyik élő bizonyítéka annak a kissé közhelyes tézisnek, hogy minden mindennel összefügg, és hogy ez a minden mindennel összefüggés végső soron az állandóság. Ezek után már nem is tudok mást kívánni a kortalan Chuck Berrynek, mint hogy még nagyon sokáig éltesse az Isten erőben, egészségben.  

 

www.regenytar.hu

2 komment

2010.12.28. 13:47 Regénytár

Silánysági járulék, avagy hogyan lehetne önszabályzó a média?

Egész idáig egy paradicsomkarón ülő vakvarjú nyugalmával figyeltem, mi minden bontakozik ki a magyar médiaellenőrzés vitájából, de mert a dolog kezd nagyon elfajulni, inkább megmondom, hogyan lehetne ezt az egészet kulturáltan, ugyanakkor elegánsan megvalósítani.

De előbb jöjjön egy kevés elmélet! Eszembe jutott például, hogy egy brazil nagyvárosban úgy oldották meg a szemétkérdést, hogy élelmiszerjegyet osztogattak a begyűjtött hulladékért. Néhány hét után már nagyítóval sem lehetett az utcákon szemetet találni - az erről szóló tudósítást az egyik természetfilmes csatornán láttam -, a város tehát önmaga szabályozta és oldotta meg a szemét begyűjtésének és elszállításának kérdését.
 
A szemét és a megregulázandó média közötti párhuzam azért is helytálló, mert - ha jól tudom - az új törvény is a környezetkárosító összetevők eltávolítását szorgalmazza. Az egyik legősibb és legösztönösebb megközelítése ennek a büntetés. A történelem számos példát sorakoztat fel arra nézvést, hogy az ilyesmi nemcsak, hogy nem vezet célra, hanem éppen az ellenkező hatást erősíti. Hogy mást ne mondjak, vegyük elő például az őskereszténységet. A kialakulása idején ez is azok közé a megregulázandó médiajelenségek közé tartozott, amelyet a fennálló rend nem nézett jó szemmel, de hiába bírságolta és irtotta, a vége az lett, hogy az egész világon elterjedt, mint a dudva. Ha Néró annak idején rálegyint erre az egészre, az emberek rövid időn belül ráuntak volna és valami pofásabb többistenhit után néznek.
 
Jelen pillanatban az internet virtuális szabadsága az, amire a mindenkori hatalom sanda szemmel nézeget, de valójában nem tud vele mit kezdeni. A tévé sokkal megfoghatóbbnak látszik, mert ott legalább van valamilyen nyomon követhető műsor (a nyomtatott sajtóval azért nem foglalkozom, mert halottakról vagy jót, vagy semmit). Úgy tudom, az új médiatörvény ezekre a műsorkezdeményeknek látszó, ám alapjában szeméthegyekre próbál a leglátványosabban lesújtani, ami felerészt ügyetlenkedés, felerészt pedig hiábavalóság.
 
Sokkal ésszerűbb és üdvözítőbb volna önszabályzóvá tenni a médiát, mégpedig oly módon, hogy minden látható, hallgatható, olvasható vagy megtapintható kulturális termékre rá kéne testálni egy ÁFA növelő úgynevezett silánysági adót. Ez minden olyan kultúr(?)terméket sújtana, amelyben erőszak, ocsmányság, deviancia, vagy egyéb környezetkárosító összetevő szerepel. Fontos lenne, hogy a magyar kulturális elit kiválóságaiból létrehozott bizottság mondaná ki ez ügyben a végszót, és nem a kormány választaná őket, hanem valamilyen tudóstársaság.
 
De a csalafintaság az lenne, hogy az erőszakos filmekben piacot látó kereskedelmi televízió eldönthetné: kifizeti a silányságadót és megül a babérjain, vagy a durva filmeket és műsorokat ellensúlyozandó kultúr- és nevelő célzatú műsorokat is sugároz. Ezekkel ugyanis jóváírható lenne a silányság adó. Innentől fogva tehát logikus, hogy a kereskedelmi tévék önként és dalolva kezdenének a magyar kultúra legjavát is népszerűsítő műsorokat is sugározni, mert különben csődbe vinné őket a naponta több milliót kitevő silánysági járulék.
 
A média ezzel a pofonegyszerű módszerrel jószerével önmagát szabályozná, mégpedig úgy, hogy egy idő után az erőszakos és a nevelő célzatú filmek aránya beállna egy arany középszintre, ami felülről is alulról is egyformán érintené az elviselhetőségi szintet. Nem kéne félteni sem a sajtószabadságot, sem a demokráciát, aki pedig mégis ágálna, azt hangoztatván, hogy ez az eljárás alapvetően csorbítja a magyar embereknek a Fűrész 12. este hat órakor történő tévés megtekintéséhez kapcsolódó jogait, azt valódi és józan belátású nemzeti egységbe olvadva rugdalná ki magából az egész magyar társadalom. És mert igen jó hazafi vagyok, ezt az ötletet, ami csakis és kizárólag az enyém, ingyen és bérmentve a köz javára bocsátom. Tessék finomítgatni és csiszolgatni, amíg lehet.

 

www.regenytar.hu

2 komment

2010.12.27. 14:13 Regénytár

Otthonsülés

Ha létezik téma, amit ilyenkor, karácsony környékén szinte kötelező megpengetni, akkor az nem más, mint az otthonszülés. A Kisjézus világrajövetelének körülményeiről van szó. Függetlenül attól, hogy igaz-e a történet vagy sem, ez az esemény aligha alakult volna úgy, ahogy, ha abban a biblikus korban nem létezik az otthonszülés intézménye. Köztudott, hogy az emberiség megváltóját egy jászolba pottyantotta bele a gólya, mégsem sértett meg vele semmilyen higiéniai előírást.

Ha már akkor is lett volna EU, és történetesen a Szentföldig terjed a fennhatósága, valószínűleg boldog megelégedéssel nyugtázza ezt az egészet. A magyarázat erre borzasztóan egyszerű: azzal, hogy Mária ebben a természeti környezetben adott életet a Jóisten egyszülött fiának, látványos és egzakt módon gyakorolta a szabad választás elidegeníthetetlen jogát. Ebben a konkrét esetben mindez arra a körülményre szorítkozódott, hogy szabadon dönthetett, hol és milyen körülmények között kíván szülővé válni.
 
Az EU legújabb fölfedezése szerint – ami már nem is annyira új, hisz megvan vagy két hetes – a magyar és a kelet-európai nők évtizedek óta nem gyakorolhatják ezt az alapvető állampolgári jogukat, hanem kórházakba kényszerítve, steril és rideg műszerek között kénytelenek szülni. A strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság első fokon eljáró tanácsa szerint Magyarország megsértette annak a magyar állampolgárnak a magánélethez és a családi élethez fűződő jogait, aki ez ügyben – merthogy nem engedték otthon szülni – panasszal, jobban mondva följelentéssel járult a nagytekintélyű grémium elé.
 
Mi tagadás, ez az ítélet nagyon a kedvem szerint való. Mint minden öntudatos magyar honpolgárnak, nekem is elegem van már a kórházak egyoldalú packázásaiból. Igaz, hogy még nem hoztam a világra egyetlen bébit sem, viszont bőven volt részem abban a sok rosszban és csúfságban, ami ezeket az istentelen helyeket körbelengi. Megesett például, hogy anélkül operálták meg az elfakadt vakbelemet, hogy tiszteletben tartották volna a magán- és a családi élethez fűződő jogaimat. Bevittek egy jól fölszerelt műtőbe, és csak úgy, orvosiasan megmentették az életemet, pedig én jobb szerettem volna, ha ezt a műveletet apám istállójában hajtják végre. Nekem aztán ne mondja senki, hogy a kórházban profibbak a körülmények! Én ehhez az istállóhoz elvi és érzelmi alapon ragaszkodom, mert gyerekkoromban kiváló rejtekhelyül szolgált, amikor Sanci barátommal kovbojost játszottunk. Számomra a családi élet és a magánélet legintimebb megtestesítője ez a szarszagú, penészes falú istálló, és szuverén jogom van itt lebegni élet és halál között, ha úgy hozza a helyzet. Az EU ítélete valósággal megacélozott ebben a hitemben, mert a magán- és a családi élet gyakorlásának szuverenitása terén precedenst teremtett, amit eztán mindenütt kötelező lesz alkalmazni.
 
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a szülés nem hasonlítható össze egy életmentő műtéttel, de bizony előfordul néha az is, hogy a szülés életmentő műtétté válik. Erre az esetre a társadalombiztosításnak kutya kötelessége lesz felkészülni, éspedig úgy, hogy közben érzékenyen figyelnie kell a magán- és a családi élet háborítatlanságát. És ha már itt tartunk, az otthonszülés fogalma is erősen relatív, pláne úgy, hogy az otthon definíciója sincs kőbe vésve. Vannak például olyan embertársaink, akinek az utca jelenti a kapcsolódást a magán- és a családi élet között. Számukra kötelező lesz lehetővé tenni az utcánszülést, aki pedig imád utazgatni, ezentúl minden további nélkül szülhet majd vonaton, autóbuszon esetleg túrakerékpáron, sőt, elképzelhetőnek tartom azt is, hogy az egzibicionisták kedvéért bevezetik majd a tévés szülést, mégpedig élő, egyenes adásban.

A lehetőségek szinte korlátlanok, vagy csak az emberi ostobaság szabhat nekik gátat. Az viszont több mint dicséretes, hogy az EU ennyire figyel ránk, és ha már a realitás talajára nem képes leereszkedni, legalább jól elszórakoztat bennünket.

 

www.regenytar.hu

1 komment

süti beállítások módosítása