A hír tömören így szól: Tegnap volt a Gatya Nélküli Metrózás világnapja, így New Yorkban több ezren várták a földalattit bugyiban. Ha hinni lehet a statisztikáknak, mintegy 3500-an tettek eleget a természet hívó szavának, és tolták le maguktól a nadrágot vagy a szoknyát. Úgy tűnik, az akció nem érte váratlanul a médiát, mert erről a jeles eseményről több, profi módion felvételezett és megvágott video anyag is fölkerült a netre. Aki nagyon kíváncsi, utánuk is nézhet.
Számomra ebben az egészben nincs semmi megbotránkoztató, elvégre modern, felvilágosult emberek vagyunk mind egy szálig. Akinek úgy tartja a kedve, felőlem akár anyaszült meztelenül is utazhat, csak engem, aki ezt felöltözve cselekszem, hagyjon békén, vagy legalábbis ne dörgölje a meztelenségét az orrom alá. Az is igaz, hogy mindenkinek elidegeníthetetlen joga van a látvány öngerjesztő erejével maga felé terelni a figyelmet. Öltözködhetünk kihívóan, teleaggathatjuk magunkat fémkapcsokkal, és úgy, ahogy vagyunk, kubista festményt kreálhatunk magunkból, ha az intelligenciánk nívója ezt kívánja. A lényeg az, hogy az ilyesmire ne presszionáljuk rá azokat, akiknek ehhez a marhasághoz nincsen tehetségük, van kincstári optimizmusuk.Ami pedig a jó, öreg metrót illeti, kibírt az már különb megrázkódtatásokat is ennél a néhány csipkés bugyogó, vagy kiülepesedett férfigatya keltette látványánál. Itt, minálunk például, azokban a boldog békeidőkben, amikor a BKV még nem a mostani vasszigorral ellenőrizte a be- és kilépőket, a kocsikban kis túlzással egymást érték a kéregetők és a speciális illataikkal hódító hajléktalanok. Emlékszem olyan esetre is, hogy valaki harmonikázva járt kocsiról kocsira, bár ez lehet, hogy a 6-os villamoson történt.
A furcsaságok felsorolását tetszőleges ideig lehetne folytatni, de ez a néhány felvillanás is elég bizonyíték arra nézvést, hogy a metró, és úgy általában a tömegközlekedés a legjobb terepe a mondanivaló kifejtésének. Ennek a gatyára, bugyira vetkőzésnek például nem több és nem is kevesebb az eszmei mondanivalója, mint hogy egy kis ökörködésre mindig szükség van. Senki sem mondta ki a végkövetkeztetést, emiatt merészkedem kijelenteni, hogy tán én vagyok az első, aki rájöttem arra, hogy a legszebb, legszentebb cél maga a céltalanság. Nagy mellénnyel nekimenni, és kihirdetni ezt tán nem is lehet, hanem csak így, tenyérnyi bugyikban, és nagy, öblös férfigatyákban. Ez pedig óhatatlanul is továbbvezeti a megkezdett gondolatot, hogy a dolog csak így, koedukáltan működhet közmegelégedésre. Ha a felhívás, hogy toljuk le a nadrágunkat csak a férfiakat érintette volna, az egész ügy menthetetlenül belefullad a nevetségesség förtelmes mocsarába, és megfordítva: ha csupán a hölgyeknek lett volna szabad bugyira vetkezniük, a kezdeményezés jószerével ki sem látszott volna a mindent beborító, presvedt erotikából.
Szerintem ez a nemes kezdeményezés így volt jó, ahogy, de nagy kár, hogy mifelénk visszhangtalanul maradt. Legalábbis én, személy szerint egyetlen alsóneműre pucérosdott utassal sem találkoztam. Legatyásodott, méla képű metrón zötykölődőkben itt, Budapesten sosincs hiány, de kötve hiszem, hogy ők a céltalanság szent eszméjét igyekeznek megvalósítani. Legalább is nem szánt szándékkal, ami lehet, hogy csupán nézőpont kérdése, ám ettől még kérlelhetetlenül valóság.
A filmes hitelesség kedvéért egyébként sokan az életüket is kockára tették. Egyik kedvenc színészem, Michael J. Fox önéletrajzi kötetében olvastam, hogy a Vissza a jövőben harmadik részének forgatása idején, amikor a banditák elkapják és föllógatják a készülő óratorony állványzatára, szabályosan fölakasztotta magát. Eredetileg a kezét be kellett volna csúsztatnia a kötél meg a nyaka közé, de a dolog nem jött össze. Újra kellett éleszteni.
A televízió nemrég levetítette Martin Scorsesének a Rolling Stones 2006-os New York-i koncertjén készített igen kiváló dokumentumfilmjét, amelyben a mindmáig higanymozgású, fantasztikus hangú Mick Jagger mellett Keith volt a világ nyolcadik csodája. Szakasztott úgy nézett ki, mint a Szahara homokjából előbújt, letekeredő fáslijait maga után vonszoló, négyezer éves múmia. Már azzal is megcáfolt vagy fél tucat fizikai törvényt, hogy képes volt fölmenni a színpadra, de ha már ott volt bele-belevágott néha Fender Telecasterének húrjaiba. Tény, hogy mindezt nagyon öntörvényűen, a zenekari összhangzattan szabályainak teljes mellőzésével végezte, ám ez senkit nem érdekelt..jpg)
De előbb jöjjön egy kevés elmélet! Eszembe jutott például, hogy egy brazil nagyvárosban úgy oldották meg a szemétkérdést, hogy élelmiszerjegyet osztogattak a begyűjtött hulladékért. Néhány hét után már nagyítóval sem lehetett az utcákon szemetet találni - az erről szóló tudósítást az egyik természetfilmes csatornán láttam -, a város tehát önmaga szabályozta és oldotta meg a szemét begyűjtésének és elszállításának kérdését.
Ha már akkor is lett volna EU, és történetesen a Szentföldig terjed a fennhatósága, valószínűleg boldog megelégedéssel nyugtázza ezt az egészet. A magyarázat erre borzasztóan egyszerű: azzal, hogy Mária ebben a természeti környezetben adott életet a Jóisten egyszülött fiának, látványos és egzakt módon gyakorolta a szabad választás elidegeníthetetlen jogát. Ebben a konkrét esetben mindez arra a körülményre szorítkozódott, hogy szabadon dönthetett, hol és milyen körülmények között kíván szülővé válni.