A televízió nemrég levetítette Martin Scorsesének a Rolling Stones 2006-os New York-i koncertjén készített igen kiváló dokumentumfilmjét, amelyben a mindmáig higanymozgású, fantasztikus hangú Mick Jagger mellett Keith volt a világ nyolcadik csodája. Szakasztott úgy nézett ki, mint a Szahara homokjából előbújt, letekeredő fáslijait maga után vonszoló, négyezer éves múmia. Már azzal is megcáfolt vagy fél tucat fizikai törvényt, hogy képes volt fölmenni a színpadra, de ha már ott volt bele-belevágott néha Fender Telecasterének húrjaiba.  Tény, hogy mindezt nagyon öntörvényűen, a zenekari összhangzattan szabályainak teljes mellőzésével végezte, ám ez senkit nem érdekelt.

 

Chuck Berry bácsi ezt a teljesítményt most jócskán űberelte, bár nem hallgatható el, hogy koncert közben egyszer csak ráborult a zongora billentyűire, és percekig feküdt rajtuk ájultan. Amikor magához tért, ugyancsak megcáfolva vagy fél tucat fizikai törvényt, a saját lábán hagyta el a pódiumot. A zenélést eztán már nem tudta folytatni, ami részint azzal magyarázható, hogy ő is csak emberből van, részint pedig azzal, hogy azt a látni és hallani valót, amit ez a hérosz adott az emberiségnek csak kifogástalan erőnléti állapotban lehet prezentálni.

 

Számomra Chuck Berry sokáig az ismert (rock)történelem ásatag rétegiben helyezkedett el, valahol a dinoszaurusz maradványok között, mert én a Led Zeppelinen és a Deep Purple-ön nőttem fel, és tán sosem varázsolódom el tőle, ha nincs a Vissza a jövőbe filmtrilógia. Ennek a sorozatnak az első darabjában van az a fenomenális jelenet, amikor Marty McFly (Michael J. Fox) az ötvenes évekbe visszautazván, az akkor még tinédzser szüleinek előadja a Johnny B. Good-ot. Nincs olyan tizenöt évesnél idősebb földi lény, aki ne látta volna legalább egyszer azt az intonációt, amit a jövőből jött fiú produkált az iskolai bál konszolidált vendégeinek, megtoldva a végét azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a hangzást most még szokatlannak találjátok, de majd megszeretitek. Nekem ez a jelenet behozta Chuck Berryt az életembe, éspedig nem valaminek az árnyékában, hanem teljes mellszélességgel, megdicsőülten és fényes ragyogással. Olyasféle akció-reakció volt ez, mint a holdutazás idején a csillagászat iránt táplált érdeklődésem. Tizenöt éves fejjel rá kellett döbbennem, hogy az égbolt telis-tele van a görög mitológia maradványaival, és csak akkor érthetem meg, miért, ha mindegyik mítoszt elolvasom. Mire észbe kaphattam volna, már át is nyergeltem az irodalomra és az írásra.

 

Chuck Berry nem nyergeltetett át semmire, de kinyitotta a szememet arra az örök igazágra, hogy sem a zenében, sem az irodalomban, sem az ismeretszerzés más területein nem érdemes határvonalakat húzni, és kijelenteni, hogy ami ezeken a mezsgyéken kívül esik, az minket nem érdekel. Az öreg rocker az egyik élő bizonyítéka annak a kissé közhelyes tézisnek, hogy minden mindennel összefügg, és hogy ez a minden mindennel összefüggés végső soron az állandóság. Ezek után már nem is tudok mást kívánni a kortalan Chuck Berrynek, mint hogy még nagyon sokáig éltesse az Isten erőben, egészségben.