Mélységes megátalkodással olvasom, hogy nem engedik női versenyeken indulni a férfiből átoperált Lana Lawlesst, aki szerint ez diszkrimináció. Szerintem is az, mégpedig égbekiáltóan súlyos. Mi, akik hanygaság, lustaság, pénzhiány vagy egyéb okok miatt megmaradtunk olyan neműnek, amilyennek születtünk, első ránézésre akár közömbösek is lehetünk szegény Lana sorsát illetőleg, de ha jobban szétnézünk a saját életünk portáján, nem tagadhatjuk le, hogy néha mibennünk is föléledt a nemváltoztatás iránti vágyakozás.
Nekem ez a dolog a katonáskodásom idején jutott eszembe először. A boszniai Travnik városába kerültem, egy a miénktől teljesen eltérő kultúrába, mégpedig úgy, hogy berukkolásom idején a kevésnél is kevesebbet tudtam szerbül. A tisztek folyton üvöltöztek velem, mert nem értettem az utasításaikat, így a sokéves átlagnál gyakrabban került rám a sor a vécépucolásban. Miközben a testvériség-egység szellemében odapakolt kulákkal küszködtem, azon sóhajtoztam, hogy ha lány lennék, biztosan nem esik meg velem ez a csúfság. Ezt, mármint a lánynak születést anyám is nagyon szorgalmazta volna, mert Anna napja után húsz perccel jöttem a világra. Mivel ez a nap spirituálisan kiemelt dátum, ha lányként materializálódom, magától értetődően az Anna nevet kapom, de mert fiú lettem, anyám csak egy apró trükkel próbálkozhatott: megkísérelte rávenni a bábát, hogy felejtse el azt a húsz percet, és azt írja be, hogy éjfél előtt születtem. A bába erre természetesen nem volt hajlandó.
A másik megingásom villanyszerelősködésem legszebb éveiben történt. Mint fiatal, nagy strapabírású szakit, hol ide, hol oda helyeztek a vállalatban, nemegyszer olyan helyekre, ami fizikailag is lelkileg is alaposan igénybe vett. A legutálatosabb melók egyike a lucernaszárító üzemben várt rám, ahol az őrjítő robaj miatt üvöltve sem tudtunk egymással szót érteni. Ráadásul a termelés mindig a hoppfaszán vagy akörül zajlott, ami miatt állandóan tűztől vagy nagy anyagi károkkal járó meghibásodástól kellett tartani. Sokkal szívesen álltam volna be babázni a lányok köré, mint hogy ezt a lélek- és lucernaőrlő munkát végezzem.
De a legemlékezetesebb kalandom az volt, amikor rám bízták a gabonaszárító tisztítását. Ez egy kb. húsz méter magas építmény, amelyben fentről lefelé átpergetik a gabonát, miközben forró levegőt fújnak be közé, hogy megszáradjon. Nekem be kellett bújnom ebbe a vasépítménybe, és egy vaslétrán csüngve kipiszkálni a rekeszek közt megakadt, rothadó gabonacsomókat. A gép belsejét ragacsos koromlepedék fedte, ami a munka végére teljesen beborított. Úgy vágytam a vállalati zuhany alá beállni, ahogy az elcsigázott sivatagi vándor vágyakozik belevetni magát az oázis piciny tavacskájába, ám kiderült, hogy a takarmánykeverő részlegben csomagoló asszonyok már birtokba vették a fürdőt. Tudtam, hogy a meleg víznek innentől lőttek, de szerencsémre eleredt az eső, és beállhattam a csatorna alá. Dideregve, vacogva próbáltam magamról ledörgölni a koszt, miközben a fürdő ablakából meleg, fehér párabolyhok hömpölyögtek kifelé. Sóvárogva nézegettem ezeket a szappanszagú, friss gőzöket és nagyon, nagyon szerettem volna én is csomagolóasszony lenni.
De mivel ez a történet mégsem rólam szól, hanem Lana Lawlessről, azt üzenem neki, ne csüggedjen, ha ilyen helyzetbe rándítja az élet, biztosan nem kell majd a csatorna alá állnia.
