Nagyon sok sikert kívánok a Videoton játékosainak, szárnyaljanak, amilyen magasra csak tudnak. Nem ők tehetnek arról, hogy ehhez a jókívánsághoz csatlakozik egy „de” is. Egy furcsa, ám magyar környezetben egyáltalán nem ritkaságszámba menő jelenség utánérzése motoszkál bennem. Arról a specialitásunkról van szó, hogy a siker kovácsát abban a pillanatban, ahogy a csapat a bajnoki címet begyűjti, rögtön lapátra szoktuk helyezni.
A mór megtette a kötelességét, a mór mehet - ha jól tudom, ezt a szlogent egy Shakespeare nevű ipse találta ki, tehát az ilyesmi a ködös Albionban sem lehet ritkaság. Arra azért nem mernék fogadni, hogy egy bajnokságot nyert focicsapat edzőjét hálából és köszönetképpen azonnal kihajítják - mint a Viditől Mezey Györgyöt -, bár erre náluk is biztosan akadt példa. Azt azért nem tudom, mi lett volna a Manchester United sorsa, ha a klubvezetés ezt a lépést 1993-ban, rögtön Alex Ferguson első bajnoki címének bezsebelésével meglépi, de hogy sok minden másként alakul, ahhoz aligha férhet kétség.Biztosan én is másként fecsegnék erről a dologról, ha dúsgazdag fociklub tulajdonos lennék, és az edző folyvást ott pampogna a fülembe, hogy ezt kéne, meg azt kéne, de így, kívülállóként csak az ősi magyar átkot vélem fölfedezni az egészben. Mi, szittya magyarok arról ismerszünk meg a világ előtt, hogy irigyek vagyunk önmagunk sikereire. Az irodalmi életben ez a jelenség a terraformálás intenzitásával van jelen, ezt tapasztalatból tudom, de úgy tűnik, ez a sportban sincs másként.
Létezik egy régi, agyonkoptatott mondás, hogy azon a csapaton, amelyik nyerésben van, nem tanácsos változtatni. Érzésem szerint a Videoton nem ilyen gárda. Csak egy hajszálon múlott az is, hogy bajnokok lettek, mert ha az utolsó, mindent eldöntő mérkőzésükön a Kaposvár berámolja nekik a meccs elején azt az ordító ziccert, most lehet, hogy a Paks a bajnok. Talán ekkor Mezey György is maradhatott volna, vagy ha mindenáron mennie kellett, nem egy félig abszurd, félig misztikus magyarázattal küldik el. Csakhogy a fociban nincs „ha”, legfeljebb a már emlegetett „de”. Mezeyről mindenki tudja, hogy ő volt az utolsó olyan szövetségi kapitányunk, aki kivitte a vébére a magyar válogatottat, és bár az a kaland eléggé dicstelenül végződött, neki köszönhető, hogy egy rövid ideig még ott lébecolhattunk a legjobbak között.
Még egyszer mondom, a Vidinek rengeteg sikert kívánok, és Mezey Györgynek úgyszintén, de azt hiszem, övé lesz a könnyebbik út, mert a bajnokcsapatnak mostantól azért kell rettegnie, nehogy nagyobbat égjen a kelleténél, és nehogy úgy bukjon el a BL-selejtezőn, ahogy egy önkéntesekből verbuválódott gárda az elitkatonasággal szemben. Mert valljuk be, ilyenek momentán a magyar és a külföldi labdarúgás között kialakult erőviszonyok. Nagyon örülnék, ha a Videoton új edzője rám cáfolna ebben, és ősszel szégyenkeznem kéne emiatt az írásom miatt. Ennyit bevállalok a magyar labdarúgásért, üsse meg a kő!
