Bármilyen hihetetlen, Magyarországon máma egy sima torokgyulladásban is meg lehet halni. Egy 28 éves fiatalember ugyanis erre a sorsra jutott, éspedig 3 nap leforgása alatt. Ha történetesen a Hortobágy közepén lakott volna egy viskóban, ahonnét gyalog kellett volna elvergődnie a legközelebbi orvosi rendelőig, talán még megértem ez a dolgot, de akkor sem túlságosan. Nem vagyunk olyan hatalmas ország, hogy egy napi gyalogjárással ne érnénk el benne a civilizációt, bárhonnét is kelnénk útra.
Ez a fiatalember – állítólag – három kórházat is megjárt, de nemhogy javult volna az állapota, hanem egyre rosszabbodott. Nekem azért feltűnt az a momentum, hogy egy helyről azért nem tudott átmenni a másik helyre, mert nem adtak neki mentőt, a kísérőjének pedig nem volt kocsija. Emiatt a beteg két napot töltött el otthon a javulásban reménykedve. A történetnek ez a pontja számomra azért is homályos, mert ha ne adj’ isten, én kerülnék ilyen helyzetbe, azonnal fognék egy taxit és úgy átvittem magam abba a másik, ügyeletes kórházba, mint a pinty. Még az sem akadályozna meg, ha nem volna pénzem, mert akkor meg kiállnék az út közepére, és bíznék abban, hogy megszán valamelyik arra furikázó jótét lélek.A helyzet riasztó valósága ettől függetlenül is tény. Nem az a baj, hogy orvosi műhibák következtében bármelyik pillanatban elhalálozhatunk a magyar egészségügy áldozati oltárán, hanem, hogy ilyen semmiségek miatt is, mint amilyen egy torokgyulladás. Ötven, de inkább száz évvel ezelőtt az ilyesmit még torokgyíknak hívták, és a rettegett kórságok listáján igen előkelő helyet foglalt el, de ma, amikor térdig, vagy inkább combözépig gázolunk a digitális forradalom hulladékaiban, azt hihetnénk, ennél azért komolyabb gondokkal is meg tudunk birkózni.
Csodálkozásom legfőbb tárgyát azok az orvosok képezik, akik ezt az esetet úgymond megvizsgálták. Nem igazán értem, miként lehet félrediagnosztizálni azt az állapotot, amikor az ember torka úgy be van dagadva, hogy nem kap levegőt. Merem állítani, hogy egy olyan tévénéző, aki rendszeresen követi a Vészhelyzet fejleményeit, nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is kapásból vágta volna a megoldást. Egy kis paraszti józan ésszel, meg némi vészhelyzetes visszatekintéssel ugyanis az lett volna a legüdvösebb, ha ezt a szerencsétlen beteget bent tartják valamelyik kórházban, és olyan intenzív kezelésnek vetik alá, amilyen Hippokratész nagykönyvében meg van írva.
A végkövetkeztetésem, de inkább a nagy fölfedezésem ebből az egészből az, hogy a tavalyi nagy rendszerváltás és nemzetmentő együttműködés leple alatt az egészségüggyel nem történt semmi érdemleges. Én legalábbis nem hallottam volna, hogy azt a kilátástalanságot, amit az utóbbi huszonvalahány évben sikerült felhalmozni valami hatékony intézkedéssel, vagy nyalkán odavetett törvénnyel hígítani igyekeznének. De az is lehet, hogy az egészségügy tehet minderről, mert rosszul menedzseli önmagát. Nem az kell ide, hogy a honatyák ésszerű intézkedések garmadájával rukkoljanak elő, hanem egy jó nagy, országot megingató botrány. Például bulvárilag ki kéne hozni azt, hogy a proszektúrán keletkezett emberi maradékokból már jó ideje szappant főznek maszekban. Erre az ökörségre, ha elég hihetőn tálalná a média, talán a törvényhozás is fölkapná a fejét, és kénytelenségből meghozna néhány fontos reformintézkedést. Már ha tudna, mert erre azért nem mernék mérget venni.
