Van egy jelenség, amelyet szeretnék az új alkotmány készítőinek figyelmébe ajánlani. A munkahelyi alvásról van szó. Véleményem szerint ezt a témát méltatlanul elfelejtette a szakirodalom és a közgondolkodás. Nagy kár, hogy így van, mert egy kis utánjárással könnyűszerrel kideríthető lenne, hogy ez az oka minden gondunknak és bajunknak. Emiatt, pontosabban ennek rémisztő hiánya miatt vágyunk vissza tudat alatt a szocializmusba, mert ott az ilyesmi széles körben alkalmazott gyakorlatnak számított. Mondhatnám úgy is: a munkahelyi alvás testesítette meg azt a kivételes szabadságot, amelyért őseink a vérüket hullajtották a munkásmozgalom harcmezején.

Mi, öregebb évjáratok elmondhatjuk magunkról, hogy mindnyájan aludtunk már a munkahelyünkön, ki így, ki úgy. A jobb pozíciókban lévőknek megadatott az íróasztalra borulásos szunya lehetősége is, mialatt a pórnép raktárok zugában, poros, piszkos gépházak fertőjében megvackolva húzta a lóbőrt. A legkiváltságosabbak a természet lágy kebelén durmolhattak, mégpedig a mezőgazdasági munka leple alatt, mert gond nélkül beledőlhettek a selymes érintésű, tavaszi búzába. Az egyedüli kellemetlenséget a bogarak okozták, mert szőrös kis lábaikkal szünet nélkül zsenírozták az embert, ám ezt idővel meg lehetett szokni.
A mai, felbőszült élettempóban már nemcsak a munkahelyi alvás, hanem szinte a munkahely is csak vágyálom. Hogyan várható el például egy kényszervállalkozótól, hogy alvással töltse ki a munkaidejét, amikor az papíron nem is létezik? Aki abban a jótéteményben részesül, hogy teljes státusú alkalmazottként dolgozhat, százszor inkább pedálozik, mint hogy hunyjon egyet. Talán mondanom sem kell, hogy ez a hajsza nem tesz jót a nemzetgazdaságnak. Már csak azért sem, mert minden egyes perc, amit nem alvással töltünk ki, tovább duzzasztja az államadósságunkat. Képzeljük csak el: lótunk, futunk, intézkedünk, használjuk a cég áramát, nyüstöljük az internetkapcsolatát, és ez oldalágon olyan költségeket generál, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az egész Magyarországot terhelő, gigantikus követelésekhez.
Nagyon csodálom, hogy a nálam sokkal okosabb, értelmesebb közgazdászok még nem látták be: akkor járunk a legjobban, ha a munkaidőnk tetemesebbik részét alvással töltjük ki. Amíg alfában tartózkodunk, legalább nem hozunk rossz döntéseket és nem gyártunk eladhatatlan ócskaságokat, nem beszélve arról, hogy fél óra szundi csodákra képes. Emlékszem, a katonaságnál újonc koromban egyszer csak kötelezővé tették a délutáni alvást. Kettőkor beparancsoltak bennünket az ágyba, és háromig nem engedtek felkelni. Eleinte szenvedünk, mint a kutya, de aztán megszoktuk és már nem volt semmi baj. Háromkor frissen, kipihenten ébredtünk és egész estig úgy vertük a díszlépést, ahogy egy terminátor hadsereg.
Néhány évvel ezelőtt olyan pletykák kaptak szárnyra, hogy tán a magyar állam is be fogja vezetni a sziesztázást. Minderre a globális felmelegedés adta klímaváltozás szolgáltatott okot meg az, hogy akkoriban huzamosabb ideig negyven fok körül volt a hőmérséklet. Már kezdtem örülni, sőt, azon törtem a fejem, hogy megpályázom az összecsukható, asztal alá tolható mobil kempingágyak kizárólagos szállítási jogát, de aztán jött egy frontbetörés és a dolog ad actára került. Most viszont, amikor küszöbön áll a magyar alkotmány széles körű rendbetétele, kiváló alkalom kínálkozik egy ide vonatkozó cikkely beiktatására. Valahogy így hangozhatna: minden magyar állampolgárnak alanyi joga van a munkahelyi alvásra. Csak ennyi kéne. Az álmok költségvetési alapon történő biztosításától eltekintenénk.