A felkérést természetesen senki nem vette komolyan, de ez a jelenség korántsem intézhető el egyetlen kézlegyintéssel. Ha egy kicsit alaposabban is utánanéznék, tucatjával találnék olyan példákat, amikor egy ilyen, viccesnek szánt kijelentés országok sorsát döntötte el. A népszaporulattal pedig egyébként sem tanácsos viccelődni. Olyan ez, mintha egy kihalás szélén lévő, ritka állatfaj nemi életével példálóznánk: egyszerre sérti a jó ízlés, és a szóban forgó állatfaj emberi méltóságát. Az ilyesmi eleve rossz vért szül, nem beszélve arról, hogy a magyar ember világéletében ódzkodott attól, ha valamit parancsra kellett teljesítenie. Egyébként pedig régen elmúltak azok az idők, amikor a gólya körüli ügyek még a spontaneitás természetességével bonyolódtak. A gyermekvállalás mostanában nem a világ egyik mozgatórugója, hanem minden apró részletre kiterjedő, tudatos tervezés eredménye. Mostanában a gyerek már nem úgy növekszik, ahogy a határban a tarack, hanem szerves része a családi költségvetésnek, ahol minden kis motyója, minden fikarcnyi szükséglete egy-egy hiányt növelő tétel.

 

A népszaporulat növekedése nálunk, magyaroknál csupán csak hiú ábránd. Ma már nem működik az, ami az én boldogult gyerekkoromat bearanyozta, nevezetesen, hogy egy szál klott gatyában, mezítlábasan kihúztam az egész nyarat. Bárhonnét is nézem, a nullánál alig kerülhettem többe a szüleimnek, legalábbis kulturális tekintetben, mert az utca, mint edukációs színtér, minden vágyamat és igényemet messzemenőkig kielégítette. Az ebből következő megállapítás legalább annyira forradalmi, mint amennyire világos: mindaddig esélyünk sincs a népszaporulat számottevő növelésére, amíg vissza nem állítjuk az utca rég elveszett varázsát. Ha majd az utca megint a barátkozás és az ismeretszerzés szelíd, ám karakteres terepévé válik, ahová a szülők gond és rettegés nélkül kicsaphatják a kölkeiket, komolyan és a pragmatizmus célratörőségével tárgyalhatjuk ezt a témát, de mindaddig, amíg az utcáink olyanok, amilyenek, ez a történet nem több üres szócséplésnél.

 

Ha valaki most azt fontolgatja, hogy egy durva kommentben a tudomásomra hozza, mekkora egy marha vagyok, ezt megelőzően nem árt, ha elgondolkodik azon, mit is jelent az utca a modern civilizáció szempontjából. Számtalan aspektusból meg lehet vizsgálni ezt a házak közé ékelődött keskeny szalagot, de akár a gazdasági, akár a kapcsolatteremtési lehetőségeit nézzük, a végkövetkeztetés mindig az, hogy utcák nélkül modern, civilizált közösségek sem léteznének. Az már tisztán a mi, elidegenedett korunk átka, hogy a mai utca átminősült küzdőtérré, és magával hozta a kiábrándultság, a csalódottság és a reménytelenség utcáktól függetlenül is meglévő, ám nélkülük szinte az elviselhetetlenségig fokozódó érzését.

 

Az én személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy mindaddig, amíg az utca pozitív értelemben is beleszólhat a gyereknevelésbe, a szülő nem érzi annyira ennek a nemes küldetésnek az anyagi terheit. A baj és a gyerekvállalás iránt feltámadó kétely akkor keletkezik, amikor mindenki bezárkózik a lakásába, és ezen a bezárkózott, csalódott, reményvesztett állapotán kezd elmélkedni. A megoldás gyerekügyben az én számomra tehát több mint nyilvánvaló: legyenek az utcák ismét lélekemelően izgalmas, barátkozásra és hasznos időtöltésre alkalmas helyek, és miniszteri noszogatás nélkül is megmaradunk. Akárki megláthassa.