Láttam egy videót a netem, amelyben Evo Morales bolíviai elnök úgy tökön rúgta az egyik ellenfelét, hogy szinte csattant. Nem holmi féle politikai csatározásról van szó, az elnök úr – aki félig-meddig diktátor is – nemes egyszerűséggel focizott, és mivel a meccs hevében történt egy s más, galád módon törlesztett egyet.
Nem tudom, miért van az, hogy a politikusok, és közöttük is elsősorban az országirányító leaderek imádnak focizni. Sokkal jobban venném tőlük, ha az irodalomért rajonganának, és azt a pénzt, amit ebbe a sok kérdést maga után hagyó játékba beleölnek, inkább az irodalomra, az írott szó istápolására fordítanák. Az országnak hosszú távon abból is biztosan több haszna származna, ha a politika farvizére ráültetett bankárok az oktatást és a kultúrát favorizálnák, de a valóság sajnos ennek éppen az ellentéte.Azok a politikusok és népvezérek pedig, akikben túlteng a foci iránt érzett rokonszenv, időnként szerelést vesznek magukra, és kergetni kezdik a labdát. Ez az a helyzet, amikor a normál gondolkodású halandó a meghasonlás peremére taszajtódik, de csak akkor, ha valamilyen átok következtében az ellenfél játékosállományát kénytelen gyarapítani. A foci ugyanis kemény játék – ha valaki nem tudná – a lökdösődés meg a gáncs épp úgy hozzátartozik, ahogy nagymiséhez az úrfelmutatás. Márpedig ha így van, és ha az ember egy focimeccs keretében szembetalálkozik valamelyik nagytiszteletű politikussal, ha akarja, ha nem kénytelen lesz beszállni neki egyszer, kétszer. Ettől csak akkor van nagyobb baj, ha az a bizonyos politikus, akiről most szó van, nem az ellenfél csapatában játszik, hanem a miénkben. Ilyenkor aztán kitöri az embert a frász, mert akármilyen fordulatot is vesz a játék, a közönséges földi halandónak kutya kötelessége kiszolgálni az ő politikus csapattársát, mégpedig hajszálpontos és időben adott passzokkal, nehogy fölöslegesen kelljen loholnia, megkockáztatva az idő előtti infarktust és/vagy a gutaütést.
Nekem hál’ istennek sosem kellett politikusok ellen vagy mellett fociznom, de volt egy munkatársam, az erőszakosságáról híres Sötét Zoli, akivel ha egy csapatba tett a fátum, olyanná váltam, mint a kifacsart citrom. Nem kellett öngólt rúgnom, vagy kihagyhatatlan helyzetbe hoznom az ellenfelet, elég volt az is, ha nem adtam le a labdát ennek a fenoménnek. Zoli ilyenkor a maga dúvad módján rögtön nekem támadt, én meg jobbnak láttam, ha átkotródom a pálya másik felére, és a továbbiakban megpróbálok pontosabban osztogatni.
Emiatt a régi emlék miatt abszolúte megértem annak a jótékonysági meccsnek a pszichózisát, amelyen a bolíviai diktátor-elnök is fűre lépett. Talán egy kicsit letompítja a dolog élét az, hogy a kormány mérkőzött az ellenzékkel, mert ez valóságos küzdelemre hajazó szituáció. Mindenesetre azt a fazont, aki oly durván beszállt az elnöknek, és aki azt a bizonyos tökön rúgást elszenvedte, rögtön a pálya szélén le akarták tartóztatni. A dolog végül mégis elsimult valahogy, de azt azért így is elmondhatom, hogy én Sötét Zolival sokkal jobban jártam.
