Kilencvenegyen voltak kíváncsiak a legújabb magyar mozifilmre. A szenvedő alany Groó Diana Vespa című alkotása, de ez szinte csak a véletlen műve. A magyar filmek az utóbbi időkben egytől egyig nézhetetlenek, és ez egy kicsit már a világ vége. Csúnyán visszaütött az a tendencia, hogy a magyar mozigyártásra egyre inkább rátelepedett egy olyan alkotógarnitúra, akik nem láttak mást maguk körül csak abszurditást. Miközben a szomszéd országokban teljesen normális módon viszonyulnak a filmhez, náluk ez valami alkimista kotyvasztás lett, aminek végtermékét többnyire azonnal le lehetett húzni a vécén.
Nagyon igaz, hogy egyetlen példából nem lehet szerteágazó következtetéseket levonni, de itt a negatív rekord megdöntésről van szó, ami a fentiek ismeretében már nem lehet puszta véletlen. A magyar film halott, és ez a szerencsétlen Vespa ütötte be az utolsó szöget a koporsójába. Bármilyen nehéz is elfogadni és bármennyire is tiltakozik ellene minden porcikánk, jelenleg éppen a halotti tor megülése van folyamatban. Ez pedig ragyogó alkalmat ad arra, hogy mindenki, aki valamilyen kötődést érez az elhunyt iránt, kifejtse, miként képzeli el az örökség felosztását.Az alapvető baj szerintem a nemzeti humorérzék és vele párhuzamosan a nemzeti könnyedség kihalásában keresendő. A grandiózus, nagy dolgok sosem akkor és úgy jönnek létre, ha deklaráljuk, hogy mi most grandiózus és nagy dolgokat fogunk véghezvinni, hanem ha ehhez megvan a humor és a könnyedség. Jézus sem akarta mindenáron megváltani a világot, hanem csak úgy alakult. A magyar filmnek is ezt kéne tennie. Azokat az embereket kéne kamera és rendezői szék közelébe engedni, akik nem próbálnak megfelelni semmilyen ízlés- vagy politikai diktátumnak, viszont van egy eredeti ötletük. Emlékszem például egy spanyol filmre, aminek az volt a sztorija, hogy egy család nyaralni indult a tengerre, és útközben talált egy hajléktalan bevándorlót. Ebből az alaphelyzetből feszültséggel teli, érdekes történet kerekedett. Az ilyesmi hiányzik nálunk nagyon, ami nem is csoda, mert ehhez az egyszerűségen alapuló őszinteséghez nagyjából tisztázottnak kéne lenniük a társadalmi viszonyoknak. Sajnos minálunk ezen a téren zajlik a legnagyobb ködösítés. Kis ország vagyunk, eltúlzott és túlbonyolított belső feszültségekkel.
A jó mozifilmhez új arcok is kellenek. Ahelyett, hogy a lejárt és megunt énekes tehetségkutatókat forszíroznánk, filmszínészek számára is lehetne tévés castingot szervezni, lehetővé téve, hogy egy-egy rövid szkeccsben bizonyítsák a tehetségüket. A baj csak az, hogy mindez olyasféle bátorságot tételez fel, ami nálunk, magyaroknál abszolút ismeretlen. Már attól is megijedtünk, amikor húszmillió román munkavállalóval riogattak bennünket, pedig erről a meséről józan gondolkodással bárki láthatta, hogy nincs semmi valóságalapja. Az amatőr színészek alkalmazásának pedig sok buktatója van. Sokkal biztosabb a médiában futtatott színészekre építkezni, pláne, ha a történet is sovány. A sok ismeretlenes egyenlet megoldása talán emiatt lett éppen 91, bár az is igaz, hogy a rendszerváltás utáni magyar politika is nyakig benne van ebben az egészben.
És végül még egy ötlet: a magyar film megpezsdítése céljából vissza lehetne állítani a tévéjáték műfaját a kincstári televízióban, hogy a fiatal, pályakezdő rendezőknek megmutatkozási lehetőséget biztosítsanak. Ezek az egyórás, videoszalagra rögzített produkciók csak a töredékébe kerülnek egy egész estés mozifilmnek, viszont, ha megvan hozzájuk az irodalmi alap, jobb szórakozást nyújthatnak a sablonos és unalmas sorozatoknál. Nem beszélve arról, hogy ezáltal az írók is lehetőséget kapnának a megmutatkozásra, hiszen a tévéjátékok forgatókönyve novellákra vagy elbeszélésekre épül. Kíváncsi vagyok, hogy az össznépi megújhodás közepette eszébe jut-e mindez valakinek.
