Ez a jóember hajszálpontosan 170 tonna szenet vájt ki a normaidő alatt. Arról nem szól a fáma, hogy mindeközben vajon használt-e dinamitot vagy markológépet, de az biztos, hogy a munka megkezdése előtt egyházi áldásban is részesült. Úgy könnyű, mondhatná erre Sztahanov, ha még élne, mert az ő korában ez a fajta doppingszer nem jöhetett számításba.
 

Nem tudom, a bányászatban mi képviseli a minőséget, de gyerekkoromban, amikor kapálnom kellett a kukoricát, hiába törekedtem sztahanovista babérokra, apám mindig ott termett mögöttem, és adott egy nyaklevest. A nagy, rekordöntő kísérlet közepette ugyanis gyakran megesett, hogy a gyommal együtt az értékes kukoricát is kisaraboltam.

Lehet, hogy a szénbányászatnak is vannak ilyen buktatói, mondjuk, a teljesítménykényszeres bányász az agyagot meg a köveket is ott felejti a szén között - annak idején, amikor még szénnel fűtöttünk, gyakran kaptunk, ilyen, sztahanovista törekvéseket bizonyító szállítmányokat -, és ezzel már el is árultam, hogy én bizony a minőség pártján állok. Ha most tél lenne, és a szenes kályhám kongna az ürességtől, biztosan másként vélekednék, de így, hogy a mai világban szinte minden egyszer használatos, úgy tűnik, a mennyiséggel nem lehet gond. És ez nem csak a fizikai munkára érvényes, hanem például az irodalomra. Mindig elborzasztottak azok az írók, akik sztahanovi szempontok szerint közelítettek az íráshoz. A világ legtermékenyebb írójának címére többen is pályáznak, tudomásom szerint hajszálpontos felmérés ezen a területen még nem született, de Simenon, Balzac, és Wells minden bizonnyal ott tolonganak az élmezőnyben. Az igazán nagy kérdés talán az, hogy kit tartunk valódi írónak, és kit krampácsolónak. Mielőtt még ki-ki megválaszolná magának ezt a kérdést, hadd jöjjek elő egy segédanyaggal: Vlagyimir Vojnovics A kucsma című kisregényében, a tehetségtelen tollnok azon kesereg, hogy miközben ő tucatszám írja a könyveket, sokkal kevesebbre becsülik annál a fiatal költőnél, akinek csak egy, nagy nehezen összehozott kötete van.

Szehrij Semuknak aligha lehetnek ilyen dilemmái. Az sem biztos, hogy tudja, egy rövid időre szárnyára kapta a világhír, ami úgy működik, mint a rosta: csak azokat az adatokat engedi át magán, amelyekről sejthető, hogy fölkeltik a szenzációra éhes olvasók figyelmét. Pedig lehetünk páran, akiket inkább az érdekelt volna, Semuk mennyit kapott ezért a teljesítményért, és hogy ezek után van-e még célja az életben. Nem beszélve arról, hogy a kibányászott szén is ember, lelke van, meg minden, joggal és okkal várhatna el a mostaninál több törődést. De lehet, hogy ez már kívül esik az ismert világ határain, és mélyen átnyúl a pénz és az üzlet területére. Ilyen savanykás érzésekkel zárom le ezt az írást, mert mi tagadás, sajnálom ezt az ürgét, aki úgy lett cirkuszi attrakció, hogy nem is vágyott ilyesmire. Lehet, hogy erről egyszer még könyvet fog írni.