Nemcsak idegesít, hanem kifejezetten rühellem is, amikor a focivébé labdáját jabulaninak nevezi a riporter. A szerencsétlen labda erről nem tehet, ő ezt a nevet kapta a keresztségben, és valljuk be, még mindig jobban járt, mintha valamelyik zulu hadisten nyomán, teszem azt, shaargoumbootz-nak (fonetikusan: szargombócnak) hívnák.
De ez a jabulánizás akkor sem korrekt. Nekem már az sem tetszik, amikor játékszernek nevezik, mert egy a bogyó minden csak nem játékszer. Elsősorban persze labda, focilabda. A nálam marsupilámira hajazó jabuláni legfeljebb ennek a szupermodern típusnak a neve, és arra szolgál, hogy a tájékozottságukat fityegtető sznobok affektálva szidhassák: már megint a jabuláni tehet a kapushibáról vagy a bakiról. A fene essen belé!
Ilyenkor, focivébé idején férfikörökben minden kijelentésnek tétje van. A múltkor például majdnem meggyilkoltam egy ismerősömet – igaz, csak a szavak fegyverével – mert azt találta mondani, hogy a régi, Puskásék féle foci nevetséges botladozás volt ehhez a mostanihoz képest. Fő érvként azt hozta fel, hogy a mai focisták fizikuma olyan szinten tökéletes, hogy az a fajta labdakergetés, amit az ötvenes, hatvanas években végeztek, manapság nem érne semmit. Megkérdeztem, tudja-e milyen focival játszották az ötvenes és a hatvanas években a meccseket, mert én tudom. Az akkori foci méretét egész számokkal jelölték, felépítésüket tekintve pedig belső gumi és külső bőrborításból tevődtek össze. Az utóbbin volt egy nyílás, amelyen át a belsőt betömködték a külsőbe, magát a nyílást pedig pertlivel húzták össze és kötötték meg. Ennek a bonyolult képződménynek az úgynevezett „csöcs” is a részét képezte, ami nem volt más, mint a belső gumi szelepe. Na mármost: ha valaki egy ilyen szerkezetű, mondjuk, ötös méretű fociba belefejelt, és balszerencséjére a homloka a csöccsel találkozott, alighanem megemlegette a magyarok istenét.
És most jöjjön a dicsekvés: engem egy ilyen focilabda négyéves koromban fejbe talált. Az eset úgy történt, hogy apám elvitt a meccsre, és letett az egyik kapu mögé, a távolugrásra szolgáló homokos gödörbe. Egy ideig békésen kapirgáltam, aztán jött egy félmagasan megeresztett, kaput tévesztő, süvöltő lövés ezzel a labdával. Kész csoda, hogy élek.
Ez az őslabda, aminek nem volt semmilyen megkülönböztető neve, tiszta, száraz időben is nyomott legalább másfél kilót, esőben meg valóságos ólomgolyóvá változott. A pontos passzokat ezekben az archaikus időkben tehát nagyon meg kellett becsülni. Az irányítónak kutya kötelessége volt jó időben, jó helyre löbbölni ezt a terhet, mert ha elszúrta, a saját csapattársai estek neki, és kapták le a tíz körméről. És a lövések is másfélék voltak, mint manapság. Emlékszem egy esetre, amikor valamelyik területi ligás csapat kijött a falunkba edzőmeccset játszani a mi, sokadik ligás legénységünkkel, és a kapusunk evvel a labdával átrúgta az egész pályát. Rögtön leigazolták.
A jabulani ehhez képest csak bohóckodás. Könnyű, gyors, összevissza cikázik, nem csoda, hogy a passznak alig van valami értéke. Tologatni ugyan lehet, de középhosszú, vagy hosszú átadásokra alkalmatlan. Aki pedig mégis megpróbálkozik vele, és elszúrja, nem nagyon szekírozza magát, mert a pontatlanságot az állóképesség jótékonyan ellensúlyozza. A koncentráció sokszor megdöbbentő hiányáról pedig ne is beszéljünk. Ezekkel a csodalabdákkal nincs idő ilyesmire, mert olyan gyorsak, mint az alien volt A nyolcadik utas a halálban.
Mi tagadás, nekem a régi, dögnehéz, olykor direkt megtökösödött labdával művelt focizás jobban tetszett. Több volt benne a fantázia, nem beszélve arról, hogy akkoriban a lövés valóban az volt, amit ez a kifejezés takar. Beletenni a fejet egy félmagas süvöltősbe, életre szóló élményt jelentett. Én csak tudom.
