Megdöbbenve olvasom, hogy az ember 74 éves korában a legboldogabb, legalábbis brit és német kutatók szerint. Mivel van némi tapasztalatom az évek múlásában, igencsak kétkedve fogadom ezt a bejelentést, sőt, az öregkor felé billegve egyre inkább úgy tűnik, ennek éppen az ellenkezője igaz. Ha most megint 17 éves lehetnék, madarat lehetne velem fogatni, de ha holnap reggel arra ébrednék, hogy 74 éves vagyok, egy szempillantás alatt rám jönne a sivalkodás, feltéve, hogy maradna erőm és lélekjelenlétem az ilyesmire.
Egyébként nem biztos, hogy az öregkor egyenlő a leépüléssel, mert Herczeg János, a vajdasági magyar irodalom emblematikus alakja még kilencven évesen is heti rendszerességgel írt tárcanovellákat a szabadkai 7NAP-ba, és ezek mind olvasható prózák voltak, ha nem is kifejezetten remekművek. Apai nagyanyám szintén ebbe a vonulatba tartozott, mert 92 évesen úgy halt meg végelgyengülésben, hogy az utolsó pillanatáig tökéletes szellemi frissességgel rendelkezett. És ma, még a szóban forgó hír olvasása előtt, azt hallottam abban a szabadidő központban, ahová mozgásterápiás céllal fallabdázni járok, hogy a múlt héten, a házibajnokságon elindult egy 71 éves úr is, aki szép kora ellenére két kört ment és a harmadikban is csak 3-2-re kapott ki.Ez másokat talán vérmes reményekre jogosítana fel, de nem engem, aki minden egyes fallabda edzés után összetörve mászok haza és napokig regenerálódom az íróasztal mellett. Ilyen formában és kilátásokkal szinte kétlem, hogy ha ne adj’ isten, valamilyen csoda folytán megérném a 74. életévemet, csőstől nyakamba szakadna a boldogság. Mert hát mire föl szakadna? Ahogy a dolgok kinéznek, nem lesz se nyugdíjam, se ingyenes egészségügyi ellátásom, a közbiztonságról nem is beszélve, mert az kifejezetten ellene dolgozik annak, amit öreg fejjel elvárna tőle az ember. Ha huszonvalahány éves lennék, és jól kisportolt, nem kéne attól tartanom, hogy kirabolnak az utcán, de így, hogy a fallabda edzés után alig vonszolom magam, szinte fölkínálkozom az örökké prédára leső markecolóknak.
De ha félreteszem ezt a számomra is nevetséges elvakultságot, és az öregséggel kapcsolatos sztereotip gondolatok felhőbolyhai közül leereszkedem a realitás talajára, be kell látnom, hogy 17 éves koromban sem igazán voltam boldog. Mindenféle szerelmek és vad vágyak gyötörtek, mert nem tudtam, hogy ezek a gyötrelmek abszolúte feleslegesek. Egy részük magától megoldódik, a többi pedig elbagatellizálódik és átadja a helyét a még nagyobb még jelentőségteljesebb gyötrelmeknek. Ha így vesszük, és ha az a mágikus 74-es évszám tényleg egyfajta letisztulása lesz mindannak, ami most még foglalkoztat, akkor talán hajlandó vagyok hinni a brit és német tudósoknak. De csak akkor, és nem korábban, meg persze örökké szem előtt tartva azt a sejtést, hogy ez a nirvánaszerű állapot nem más, mint egyfajta sztoikus beletörődés abba, ami ellen az ember fiatalon még haszontalan módon próbál lázadni. Hetvennégy éves kora után már csak legyint az egészre, és az tudományos szempontból tán maga a boldogság.
