Már régóta motoszkál bennem ez a gondolat, amit most csúnyán leegyszerűsítve ideírok: Magyarországon jelen pillanatban nincs igazi filmművészet, igazi könnyűzene és igazi szépirodalom.
A nemrég lezajlott 41. Magyar Filmszemlére kb. 48 ezren voltak kíváncsiak, ami elég nagy szám a maga helyén és a maga viszonylatában, és bár én nem járultam hozzá a statisztikai adat növeléséhez, saját fülemmel hallottam azoknak a filmes guruknak a nyilatkozatait, akik képletesen szólva azt állították: a mostani magyar filmtermés szart se ér. Ezen az állapoton semmit nem változtat az a tény, hogy a fődíjat végül mégis kiosztották, mert egy film ugyebár még nem fesztivál és még inkább nem nemzeti kinematográfia.
Annak tudatában, hogy a velünk szomszédos országok miként viszonyulnak saját filmművészetükhöz és miféle produkciókat gyártanak, a magyar fődíjas Bibliothéque Pascal engem nem hoz lázba. Az utóbbi tizenvalahány évben annyiszor becsaptak már a magyar filmek, hogy egyre kevésbé vagyok hajlandó lépre menni. Csakúgy, mint a nézők többsége, én is olyan szókimondó, vádló vagy éppen pofánverő filmekre vágyom, amilyeneket például a szerbek gyártottak az utóbbi tíz-tizenöt évben, mert ha ezek nagy számban lennének jelen a kínálatban, az elvontabb, művészieskedőbb témák is kényelmesen elférnének a polcon. A legújabb kori magyar filmek annyira sajátos módon foglalkoznak a magyar valósággal, hogy semennyire sem foglalkoznak vele. Igazi drámák helyett azt a fajta költői elvontságot pártolgatják, ami sehol a világon nem piacképes, de a pesti sznobvilág igényeinek kiválóan megfelel, bár gyanítom, hogy odahaza, a világtól elzárkózva ők sem ezzel szórakoznak. Egy-két kivétel természetesen minden szabály alól akad, de aki teheti, nézze meg, milyen elementáris erejű filmjeik vannak például a balkáni országoknak, aztán fakadjon sírva.
A mostani magyar könnyűzene felér egy lokális természeti katasztrófával. Főként azért, mert a média által mesterségesen felhozott, és sztárokká magasztosított kis mesterek a meghatározói, nem pedig azok a szuperegyüttesek, amelyekre a már emlegetett balkáni államokban rengeteg példa akad. Szupergrupok nélkül nincs nemzeti rock, e nélkül pedig nem teremtődik meg az a kohéziós erő, amely a rétegműfajoknak is megadja a létjogosultságot. A horvátoknak több ilyen monumentális együttesük van és a szerbek sem állnak rosszul, de a bosnyákok sem, ami annak köszönhető, hogy a háború előtt náluk, azaz Szarajevóban volt a jugoszláv könnyűzene egyik központja.
Nálunk ehhez képest a zenében nincs karakter, és a most lezajlott Fonogram-díjkiosztó ünnepség alapján az is elmondható róla, hogy úgy ahogy van, a díszes csomagolással meg a fals hangok kiigazítására szolgáló szoftverekkel együtt érdektelen, lapos és feledhető. Rá kéne már valakinek jönnie arra, hogy nem akkor lesz valakiből sztár, ha összevissza irkálunk róla a neten, hanem mert képes a megváltás egy bizonyos formájára. Ez a hamisság a színpadon sem igazán működik, de a focipályán azonnal meg is bukik, mert ott aztán hiába mondogatja a menedzsment a kegyeltjéről, hogy hú, mekkora sztár ez a gyerek, ha nem tudja kicselezni a hátvédet. Nagy szerencséje a magyar könnyűzenei életnek, hogy nem kényszerül ilyen tetemrehívásszerű mutatványokra, mert így kényelmesen meg tud élni abból, amit csinál (hogy el tudja-e adni, arra már nem mernék válaszolni).
A magyar irodalom még ennél is lentebb van. Amennyire én követem, márpedig követem, az utóbbi tizenpár év termése csupa szenvelgés, mellébeszélés és intertextualitás. Magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy a könyvek olvashatatlanul unalmasak. Néhány tucat írónk köré ráadásul hamis mítoszt terített a könyvkiadást és az irodalmat formáló elitista média, aminek az lett a vége, hogy van néhány olyan íróhatalmasságunk, akiknek életművébe büntetés belelapozni. Kivételek persze itt is akadnak, de jelentkezzen az, aki, nem a világirodalomból, hanem a legújabbkori magyar irodalomból válogat, ha netán olvasni támad kedve.
Hosszasan lehetne ragozni, miért van így, ahogy van, de a gyökerek és a kapcsolódások mindhárom esetben érzékletesek: Magyarország, lendülete, önértékelése és önbecsülése csúnyán elsorvadt, és mivel a művészet valamilyen módon mégiscsak az élet sűrítménye, szinte szükségszerű, hogy a miénk ilyen lett, amilyen. Mellébeszélni és magyarázkodni természetesen mindig lehet, és megfelelő ügyeskedéssel ennek az ellenkezőjét is be lehet bizonyítani, de aki ilyesmiben mesterkedik, utazzon el a minket körülvevő országokba, és nézze meg, ott vajon hogyan csinálják ezt az egészet. Nagyon meg fog lepődni, az biztos.
www.regenytar.hu
