Kisgyerek koromban néha megesett velem, hogy valamelyik vendégségben a házigazdának olyan égedelem rossz volt a kölke, hogy direkt féltem tőle. Nyihározott, viháncolt vagy csak egyszerűen terrorizált, de a szülei mégsem tettek semmit ellene, hanem nevetgélve nézték, hogy nini, a Pistike már megint milyen csintalan. Én ilyenkor anyám szoknyája mögé húzódtam, és sírásra görbülő szájjal lestem a Pistike vagy más nevű kölök ámokfutását, remélve, hogy mielőbb vége szakad ennek a lidércnyomásnak, és hazamehetek.
Lehet, sőt biztos, hogy eltúloztam a dolgot, és ezeken a partikon nem is voltam életveszélyben, de most, hogy a Szlovákiából érkező legújabb híreket olvasgatom, hirtelenében eszembe jutott a fenyegetettségnek ez a furcsa, kiszolgáltatottsággal párosuló érzése. Nekem egyre inkább úgy tűnik, ez a szép és a mostaninál jobb sorsra érdemes ország szakasztott úgy viselkedik, ahogy a díványon ugráló, maga körül mindent leverő és összetörő Pistike, miközben a szülők, az EU bölcs és megértő vezetése, mosolyogva ingatja a fejét, hogy nézd már, de életrevaló ez a gyerek.Nem szívesen bonyolódnék bele, mennyi minden támasztgatja alá ezt a tézist politikailag, mert hát magyar vagyok, és az ugyancsak szép és a mostaninál jobb sorsra érdemes magyar hazában élek, de az, amit alig pár perccel ezelőtt találtam a neten, egyszerre gerjesztett bennem dühöt és régimódi pistikés félelmet. Az történt, hogy a szlovák belbiztonságiak úgy tesztelték le a repülőtéri biztonsági rendszerük hatékonyságát, hogy nyolc gyanútlan, mit sem sejtő utasnak robbanóanyagot csempésztek bele a poggyászába. Heten annak rendje-módja szerint fennakadtak az ellenőrzésen, ám a nyolcadik hazavitte a szert dublini lakásába, ahol az eset után pár nappal megjelent egy egész rendőri különítmény, és szabályos házkutatás tartott.
A szlovák belügy hivatalosan elnézést kért az esetért, és nem is lett nagyobb feneke a dolognak, de nem tudni, mi lett volna a végkifejlet, ha az a szerencsétlen utas nem Dublinba, hanem Kínába utazik, és fennakad az ottani biztonsági ellenőrzésen. Ismerve a kommunista piacgazdaság országában meglévő szigort, még az is elképzelhető, hogy gyorsított eljárás keretében halálra ítélik az illetőt, vagy ha nem, bevágják valami jó kis sittre, és hosszú időre eltűnik, nyomtalanul.
Talán azért folyamodtak a szlovákok ehhez a drasztikusan pistikés megoldáshoz, hogy a tesztalanyok ne idegeskedjenek, és ne hívják fel magukra a figyelmet, ami ugyancsak ostoba és dőre okoskodás, mert ha például közbeszerzési pályázat útján választják ki azt a nyolc embert, és írásban garantálják, hogy nem eshet semmi bántódásuk, az egész átmegy játékba, ami nemcsak, hogy nem ok az idegeskedésre, hanem színtiszta élvezet.
Természetesen az enyém is csak egy vélemény, ami akár túlzó is lehet, ismerve a gyerekkori előzményeket, és ez a kilencven grammos plasztik töltet nem is annyira veszélyes, mintha kábítószert, dúsított urániumot vagy mérges kígyót csempésztek volna a kiválasztottak csomagjába. Az pedig már kifejezetten dicséretes, hogy a baki után jelentkeztek, és önként bemondták, bocsika, tévedtünk egy picit. Gyerekkorom csintalan Pistikéi ezt soha nem tették meg.
