Máma reggel arra a hírre ébredtem, hogy az idén is adót kéne fizetni a drága karácsonyi ajándékok után. Az APEH 150 ezer forintnál helyezte el azt a küszöböt, amely az illetékességet az illetéktelenségtől elválasztja, de másként vagyunk kötelesek perkálni, ha valamelyik családtagunknak, és megint másként, ha a barátainknak ajándékozunk.
Lehet, hogy ez a 17 éve megszavazott jogszabály minden adófizető magyar honpolgár számára evidencia, nekem fogalmam sem volt róla. Egy kissé a hideg is végigszaladt tőle a lábom szárán, mert eszembe jutott, hogy más, rejtett adónemek is bujkálhatnak még körülöttem, aminek következtében akkor is adót csalok, ha ennek ellenkezőjére törekszem.A karácsonyi ajándékok megadóztatását egyébiránt messzemenőkig támogatom, azzal a pirinyó megjegyzéssel, hogy ez a 150 ezres küszöb úgy, ahogy van, diszkriminatív, aljas és alkotmányellenes. Részint, mert hátrányosan megkülönbözteti és megalázza azokat az esélyegyenlőségre törekvő szerencsétleneket, akik mondjuk, 149 ezer forint értékben kaptak ajándékot, részint pedig mert a páriák, a kitaszajtottak és megszodomizáltak szintjére tolja le azokat, akik teszem azt egy árva pöttyös bögrét kaptak egész karácsonyra. Ezek a siralmas sorban tengődő véglények durván és brutálisan megfosztattak az adófizetés elementáris élményétől, mert abból a csupasz tényből kell kiindulni, hogy a magyar ember nagyon szeret adót fizetni. Nem azért mert morálisan értett erre, hanem mert tudja, az állam olyan, mint egy csintalankodó, rossz gyerek, aki állandóan kárt csinál maga körül, például unos-untalan ellopja önmagától a saját pénzét. Ezeket a kisebb-nagyobb károkat ugyanúgy, fejcsóválva, de megértően és állampolgári felelősségünk teljes vértezetében kell megfizetnünk, ahogy az iskolában a csemeténk által bevert ablakok árát. Nemzeti önképünk rámája az a tézis, hogy ha egy magyar ember adót fizethet, azzal a saját jelentőségének tudatába esik bele, és ott is marad mindörökre. Játékosságra hajlamos mentalitásunk okozza viszont azt, hogy a komoly, nagy adók nem érdekelnek bennünket, mert azok az élet rutinjának elidegeníthetetlen részei, hanem ezek a kicsiny, fineszes, félig-meddig, vagy teljes egészében váratlanul felbukkanó adócskák, mint amilyen a karácsonyi, a nagypénteki vagy a virágvasárnapi sáp, mert ilyen is biztosan van, csak most még nem tudunk róla.
Éppen ezért javaslom, hogy a jövőben az APEH bocsásson ki karácsonyi, vagy egyéb alkalmi adóutalványokat, amelyeket mindenki megvehet majd a szeretteinek, és kedves kis meglepetésként odateheti a fenyőfa alá, vagy feldughatja a nyuszi fenekébe, hogy aki megtalálja és kibontja, boldog sikongatással ugorhasson az ajándékozó pilledt nyakába, miközben a szabad kezével türelmetlenül marcangolná az APEH feliratú díszborítékot, mert tudná, hogy egy újabb értékes adóutalvány jön majd ki belőle, tovább gazdagítván a különféle fizetési felszólításokból, kötelezvényekből képződött magánkollekcióját.
Ismerve az APEH karvalytermészetét, nagyon csodálkozom, hogy ez a mókás kis ötletecske mindez idáig senkinek sem jutott az eszébe. Már csak amiatt is, mert ahogy a negatív szenzáció a legérdekesebb, az efféle adóutalványos negatív ajándék is akkora sláger lehetne, hogy eleve kiverhetné a divatból a 150 ezer forintot meghaladó plazmatévés és egyéb marhaságokat. Egyetlen gond van vele, ám az szinte megoldhatatlan: elképzelni sem tudom, miként vethetné ki az APEH a hálóját ezekre az ajándékokra is, mert mint negatív előjelű bevételek, meg kéne, hogy jelenjenek a megajándékozottak költségvetésében. Ezért maradok inkább a pöttyös bögrénél.
